2012.03.22.@ 10.03

Árpa Attila: “Nyugdíjazott fenegyerek vagyok”

Kíváncsi vagy, hogyan vélekedik Árpa Attila a Szerencsekerékben való szerepléséről? Lesz-e második része az Argónak? Kikben bízik igazán, és milyen lehet vele együtt dolgozni? Olvass tovább!

Sándor András
0 Megosztás

Oszd meg a cikket

Árpa Attila: “Nyugdíjazott fenegyerek vagyok”

– Igaz, hogy a környezeted le akart beszélni a Szerencsekerék műsorvezetéséről?
– Igaz. Nem tartották kompatibilisnek a műsort és a személyemet. Akkor még mindenki a régi, Klausmann-féle Szerencsekerékre gondolt, én pedig nem vagyok az a szélesen mosolygó, gyönyörűen artikuláló, kellemesen sziporkázó klasszikus műsorvezető. A STORY4 vezetői aztán odaadták nekem a műsor francia változatát, amit követni szerettek volna, és az nagyon meggyőző volt, hiszen sokkal kötetlenebb, modernebb, lazább, mint az itthoni régi változat. Emlékszem, a francia verzióban még egy kutyája is volt a műsorvezetőnek. Az egy más szemlélet, nem az a „mosóporos” Szerencsekerék volt, hanem a 21. századi változat. Mosóporos műsort biztosan nem vállaltam volna.
– Utólag is úgy gondolod, hogy jó döntés volt odaállni a kerék mellé?
– Mindenképp! Azért szeretem ezt a műsort, mert olyan, mintha én is társasjátékoznék. Soha nem nézem meg előre a megoldásokat, azért sem tudom rögtön rávágni, hogy jó-e vagy sem a játékos tippje. Sok jó arccal találkoztam a forgatások során, persze olyannal is, akiből semmit nem lehetett kihozni. De nem lehetek paraszt, mert az volt a kérés, hogy a szerethető, békés arcomat mutassam. Szívem szerint néha odaszólnék, hogy „haver, ébredj már fel, ez egy tévéműsor, amit szórakozásból néznek az emberek, nem azért, hogy itt aludjanak el.” De nem tehetem…
– Milyen benyomásaid vannak Klausmann Viktorról?
– Akármennyire is magabiztosnak látom a műsorban, szerintem keresi az útját, valószínűleg a magánélete miatt, s ez néha kihat a kamera előtti viselkedésére is. Igaz, csak nagyon picit. Valószínűleg a néző észre sem veszi, mert Viktor profi. Ugyanakkor mindig csodáltam, hogy szélesen tud mosolyogni, és jókedvűen végigvezet egy műsort, akármilyen hangulatban is van éppen. Én erre nem lennék képes. Az egyetlen rossz dolog, amit elmondhatok róla, hogy le kellene fogynia 5 kilót.

„Bunkó is tudok lenni, ha rossz helyen ülök”

– Mennyivel másabb most az életed, mint amikor az első könyvedet – RTL Klub-beli munkásságod „leleplezését” – írtad?
– Ugyanaz az élet, csak fejlődök valamerre. Szomorú lennék, ha nem így történt volna. Az ember mindig fejlődik. Új szakmát kezdtem, új dolgokba fogtam bele. Talán annyival másabb mégis, hogy szabadabb lettem. Függetlenedtem a kereskedelmi tévéktől, ami az elmúlt tíz évemre nem volt jellemző. Most már valóban azt csinálom, amihez kedvem van. Színészet, filmezés, forgatókönyvírás. Nincs főnököm, aki megmondja, mit tehetek és mit nem. És ami nagyon fontos: a médiahatóságok sem tudnak beleszólni a munkáimba.
– Hány év kellett ahhoz, hogy ne legyen főnököd?
– Hamarabb is itt tarthattam volna, akár harmincévesen, ha nem vagyok olyan hülye, hogy az RTL Klubnál töltök tíz évet, mint tévés „góré”. Persze, az is egy fontos időszak volt…
– Kellett az életedbe?
– Azért kellett, hogy rádöbbenjek, arrogáns bunkó is tudok lenni – csak úgy, mint a legtöbb ilyen pozícióban lévő ex-kollegám – ha rossz helyen ülök.
– Mert egyébként nem vagy az?
– Nem tudom. Ha még sok ilyet kérdezel, talán az leszek.

(csörög a telefonja, felveszi, de kéri a hívót, hogy egy óra múlva próbálkozzon, mert akkor már alkalmas lesz)

– Csak nem ismét hálózatépítő hívott?
– Nem. (nevet) Azok már nem hívnak.
– Csak, hogy értsék az olvasók: néhány napja a következőt írtad fel a Facebookra: „Szépen kérek minden MLM-est, hogy felejtse el a számomat, és ne keressenek. Mindenki gazdagodjon szépen és éljen örökké, de engem hagyjanak békén!”
– Besokalltam tőlük. Nézd, a színészet olyan szakma, hogy akármelyik pillanatban csöröghet a telefon, és bármikor megtalálhatnak egy új szereppel. De szponzor is hívhat. Vagy a jó ég tudja, hogy ki, aki később fontos lehet. S bár nem szeretem felvenni az ismeretlen számokat, az utóbbi hetekben mégis megtettem, és tízből hétszer vagy MLM-rendszerbe akartak beszervezni, vagy gagyi rendezvényre kértek fel. Utóbbiak nem értik meg, miért mondom azt, hogy nem az én színvonalam, és meg is sértődnek, ha elutasító vagyok.
– Ezek szerint nem minden a pénz?
– Már régen nem. Ugyan magas a tarifám, és aki kifizeti, természetesen elmegyek, de akkor sem akárhová. Gagyira biztosan nem. Múltkor egy szépségversenyre kértek fel zsűrinek, máskor meg az egyik szeszesital arcának akartak. A szépségversenynél először is megkérdeztem, kik lesznek a további zsűritagok. A névsor mindent elmondott, de a biztonság kedvéért a honlapjukat is megnéztem. Az összbenyomás – az oldal grafikája, a lányok „szépsége”, a fődíj – alapján aztán rájöttem, igazam volt, amikor élből elutasítottam.

„Amikor az ember meglátja a köztévé új napi sorozatát, arra gondol, hogy ezt a borzalmat az én adómból készítik”

– Milyen most a magyar médiában dolgozni?
– Nem tudom, mert nem dolgozom a magyar médiában. A Szerencsekerék műsorvezetése nem tartozik ebbe a kategóriába. Ez inkább szórakozás. És szórakoztatás. Én is élvezem, és remélhetőleg a nézők is. Ráadásul a műsor nézői nem mindig a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül kerülnek ki, de nem is az Index törzsolvasói közül. Az a közönség tart velem ezekbe a műsorokba, aki megszeretett A Nagy Duett című műsorban, és mosolyogva köszön rám az utcán. Nagyon hálás emberek egyébként.
– Az énekes műsorban lettél szerethetőbb?
– Ott nem játszottam meg magam. Addigra elég volt már a rosszfiú szerepből. Nem akartam tovább botrányhős, vagy inkább bulvárhős lenni. Pláne úgy, hogy az elmúlt öt évben a rosszfiú szerep is olyan bóvlivá vált. Nem is rosszfiú voltam, inkább lázadó, aki a hangos médiazajból fanatistaként akart kitűnni.
– Mi ellen lázadtál?
– Nagyon sok minden nem tetszett, ezért provokáltam. És ez a provokáció nézettséget hozott a műsoraimnak, figyelmet generált. Akkoriban a botrányhős jelző még nem volt elkoptatva. Ma már mindenki fenegyerek, mindenki celeb, és mindenki botrányhős. Ma már egy szakácsot is fenegyerekeznek vagy a számtalan valóságshow és tehetségkutató szereplőit, ha csak egyszer kócosan jelennek meg a kamera előtt. Nagyon vicces… Jó, hogy már nem tartozom ebbe a kategóriába. Ma már csak amolyan nyugdíjazott fenegyerek vagyok.
– Az első könyvednél – a „Ha én ezt a Klubról elmesélem” címűnél – is mindenki azt hitte, hogy minimum öten beperelnek, mégis békén hagytak.
– Talán azért, mert az nem is volt valódi botránykönyv, inkább a szórakoztatóipar hátterét bemutató önéletrajzi kötet. Botrányos csak abból a szempontból lehetett, hogy bizonyos emberekről nagyon őszintén leírtam, mit gondolok. Azt gondolom, ha valaki attól botrányhős, mert kiáll a közönség elé és őszintén kimondja, amit gondol, az az országot minősíti, mert ezek szerint mindenki más kussban van, vagy hazudik. Valóban nem perelt be senki, és a szereplők nagy részével a mai napig jóban vagyok. Vagyis, amit leírtam, az igaz volt, az említettek pedig voltak annyira okosak, hogy belátták, nincs értelme nekem jönni. Az egyetlen, aki a mai napig nem tudta magát túltenni, az Csiszár Jenő. Nem bocsátotta meg nekem, hogy abban a könyvben írtam róla. Akárhol nyilatkozik róla, még mindig fájdalomként említi meg és magyarázkodik. De ezt már szánalmasnak tartom.
– Komolyra fordítva a szót: mire számítasz új könyved, a „Holtomiglan” kapcsán?
– Arra, hogy ez nem egy regény lesz a sok közül. Ez nem egy hangulatkönyv, egy gyorsan összedobott valami. Alaposan elő lett készítve, és bízom benne, hogy új stílust teremtek vele. Nagyon jó az alaptörténete, s ha valaha ebből film készül, minden bizonnyal az lesz a magyar keresztapa megfelelője. Remélem, sokan elolvassák!
– Hangulatember vagy?
– Abszolút. Szerencsére azonban nem radikálisan. Ritkán van rossz kedvem. Inkább a reakcióimat kell kordában tartanom. Az amatőrizmuson és az igazságtalanságon tudok a legjobban kiakadni. Pláne, ha a médiában, vagy a filmvilágban találkozom vele.
Ilyenkor képtelen vagyok magam visszafogni, semmit sem változtam az elmúlt 20 esztendőben. Igenis lecseszem a másikat, ha tökölést látok. Jó esetben megérti, amit mondok, és összeszedi magát. Sok esetben azonban megsértődik. A magyarok nyolcvan százaléka megsértődik ilyenkor. Ekkor azonban kapnak tőlem még egy adagot…
Én sosem sértődöm meg semmin. Pedig a profi filmes világban farkastörvények vannak, nem lehet hibázni. Talán ezért is vagyok bármire hajlandó egy szerep kedvéért. És nem csak arra, hogy levágatom a hajamat… Az első nagy szerepemnél, a Czukor Show-nál tíz kilót kellett híznom. Az utána következő Van Damme-os filmre, viszont már ki kellett gyúrni magam. A legutóbbi produkcióban, – The Timber a címe, ami egy amerikai vadnyugati film – medveemberként kellett –37 fokban szaladgálnunk fél méteres hóban. Nyers marhahúst ettem egy barlangban, borzasztó ízű ragacsos művérrel.
– Rendezőként ilyen tekintetben sok kompromisszumot kellett kötnöd saját filmedben, az Argoban?
– Sokat. De ott a vágóasztal, ami nagy megmentő. Például volt egy nap a forgatáson, amikor az egyik szereplő nem volt beszámítható állapotban, ezért mondatonként kellett felvenni a jelenetét, mert a szöveget sem tudta. A végén úgy lett összeollózva a filmen, hogy azt egyetlen néző nem vett észre.
– A nem beszámítható állapotért szankció jár Árpa Attilától?
– Az a bizonyos színész, akit nem nevezek nevén, tudta, hogy elcseszte, másnap reggel bocsánatot kért. Problémakezelésben mindig jó voltam. Ennél az esetnél sem tehettem meg, hogy hazamegyünk. Az a leghülyébb megoldás lett volna. Ott állt a stáb, a hárommilliós forintos forgatási költséggel arra a napra, nem volt mese, le kellett forgatni, amit terveztünk.

„Szeretem azt hinni, hogy mindig nekem van igazam”

– A meg nem nevezett színészhez hasonlóan te is tudsz bocsánatot kérni?
– Nehezen. És csak akkor, ha már tényleg nincs más megoldás.
– Miért okoz ez olyan nagy nehézséget?
– Szeretem azt hinni, hogy nekem van igazam. Tényekkel kell igazolni ennek az ellenkezőjét. Ha elméleti vitáról van szó, addig mérem az ütéseket a másik lengőbordáira, amíg belátja, hogy nekem van igazam.
– Ez a családtagokra is igaz?
– Nem mindenkire. A lányomnak mindig igaza van. Tőle például naponta bocsánatot kérek, amiért elfelejtettem beszerezni neki, amit kért, vagy éppen nem csináltam meg a muffint, amit az óvodába visz. Vagy nem érünk oda időben a játszóházhoz.
– Kiben bízol igazán?
– A feleségemben, a szüleimben, és a legjobb barátaimban.

„Csak jövőre lesz Argo 2 – ha egyáltalán lesz…”

– Mi lesz az Argo második részével?
– Tavaly nekiálltunk, és kiderült, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nem lehet annyi pénzt összeszedni csak szponzoroktól, hogy elkészüljön a film. Úgyhogy beadtunk egy pályázatot a filmalaphoz, és várjuk a döntést. Megérzésem szerint ez már csak jövőre forog majd.
– Tavaly egy duett-lemeznek is nekiálltatok Falusi Mariannal.
– Az egy szomorú történet. Valóban elkezdtük a munkát, de nem tetszettek az elkészült dalok. Pedig nagyon jó szakemberek dolgoztak rajta, de valahogy nem úgy sikerült a feeling, amit vissza szerettem volna hallani, mert keveset foglalkoztunk vele. Nem jutott rá elég idő… Mariannal továbbra is nagyon jó barátságban vagyunk, gyakran találkozunk, de nem akartunk mindenáron lemezt, csak a pénzért. Ezek saját szerzeményeim voltak egyébként, amire ő ráénekelt volna, de ezek a dalok soha nem voltak hangszerelve, csak zongorán vettem fel őket. A kiadó azt mondta, bármikor kiadja, nincs határidő. Lehet, hogy egyszer makacságból újra nekiugrunk. Nem is baj, hogy így alakult, mert ha ez kijött volna a karácsonyi piacra, az isten sem mosta volna le rólunk, hogy nem a pénz miatt csináltuk.

Szólj hozzá

KOMMENTEK BEZÁRÁSA

Még több friss