2012.04.20.@ 10.04

Olvass bele Árpa Attila legújabb könyvébe!

Nemrég jelent meg Árpa Attila legújabb könyve, a Holtomiglan, amiből most te is kaphatsz egy kis ízelítőt!

Birta Brigi
0 Megosztás

Oszd meg a cikket

Olvass bele Árpa Attila legújabb könyvébe!

HOLTOMIGLAN

– Angyal… – Levi alig volt magánál, utolsó erejével suttogott. – Angyal. – Vér folyt a fejéből, reszketett a hidegtől, és ott feküdt a sötétben, kidobott lomok és a szemét közt, mint egy döglött kutya, mégis mosolygott. Nem látta az alak arcát, de érezte az illatát és a közelségét. Lebegett, elsuhant előtte, forgolódott, és gyönyörű volt. Fürtjei hullámzottak, és valamit suttogott. Levi biztos volt benne, hogy angyalt lát. Fáradt volt. Már az ajkára fagyott a vér, és az eső szüntelenül kopogott körülötte a macskakövön. Az árnyék elsuhant fölötte. Levi utolsó erejével összehúzta magát, mint egy alvó csecsemő. Nem érzett fájdalmat. Boldog volt.

***
Valahonnan erősen fújt a szél. Lassan kitisztult Levi látása. A hangok is kezdtek visszatérni. Még tompák voltak, a kiabálás dudálással és keréknyikorgásokkal mosódott össze. Izmai újra működtek, így most már nem billegett a feje jobbra-balra. Sípos kiabálása volt a leghangosabb, valakivel ordibált, és már a szavak is kezdtek érthetővé válni. Valami csípős bűz csapta meg az orrát. Levi könnyezett, egyfolytában pislogott, és amikor az ujjaival próbálta kipiszkálni az üvegszilánkokat a szeméből, csak rontott a helyzeten, mert a kezén lévő vértől alig látott valamit. De a legidegesítőbb az a folyamatos, hangos zúgás volt. A motor magas fordulatszámon kibírhatatlanul visított, és rájött, hogy ezt a hangot hallja, amióta magához tért, szüntelenül. Most már volt annyi ereje, hogy kapaszkodjon. Dini vezetett, és folyamatosan irányt váltott, kanyarodott összevissza iszonyatos sebességgel. Levi próbált körülnézni, hogy felfogja, amit lát, de csak a szemét tudta mozdítani. Dini vezetett és közben ordibált, magyarázta, hogy merre akar menni, és hogy merre miért nem tud menni. Az anyóülésen Sípos ült meztelen felsőtesttel, valakivel telefonált, szintén ordibálva. Fülcimpájáról csöpögött a vér. Tehát ő sem úszta meg. Senki sem úszta meg. Mindenhol üvegszilánkok és vér. Az autónak egyetlen ép ablaka sem volt, a menetszél átsüvített az egész kocsin. Ezért volt feltekerve a fűtés. Az is hangosan zúgott. Levi hátul ült egy halom széttört üveg közepén. Keze és combja csurom vér. Nagyon beüthette a fejét.
Nem tudta mozgatni, nem tudott hátrafordulni, hogy megnézze, üldözik-e őket. Hatalmas erőfeszítéssel sikerült oldalra fordítania a fejét. Meglátta maga mellett Ferkót. Ő inkább feküdt, mint ült. Arcán és mellkasán a saját hányása. Már nem mozdult. Feje és végtagjai úgy csapkodtak összevissza minden kanyarban, minden manővernél, mintha rongybaba lenne. Levi most látta meg, hogy Ferkó vértócsában fekszik, a farmer ágyéka táján egyetlen száraz folt sem maradt, minden vöröses feketeségben ázott.
– Levi! – Sípos hátrafordult, a telefon még mindig a fülén. Fél arcát mintha apró kis bicskákkal szabdalták volna szét. – Itt vagy? Helló! Magadhoz tértél? – üvöltötte. Levi nagy nehezen bólogatott és ez fájt. – Akkor csekkold már le a Ferkót. Szerintem elég tré a helyzet. – Azzal visszafordult, hogy az utcát nézze, és Dinit navigálja. Levi Ferkó arcát figyelte. Van, amikor tudjuk. Van, amikor nem kell pulzust mérni, leheletet vagy akár a szívverést érzékelni . Van, amikor csak ránézünk, és tudjuk, hogy ebben a testben már nincsen élet. És Levi pont ezt érezte. Nem mintha ez lett volna az a helyzet és pillanat, amikor nosztalgiázni kellene, de Levinek eszébe jutottak mindazok a dolgok, amiket Ferkó szokott mondani. Mindig és mindenre volt egy jó dumája, néha egy prosztó beszólás, néha egy igazán szellemes. Főleg soviniszta vagy diszkrimináló, mégis vicces. Hogyan szállhat ki egy ilyen izmos, hangos, óriási emberből az élet, hogy csak egy hányásszagú, napbarnított, tetovált darab hús maradjon? Levi észrevette Ferkó bal csuklóján az órát, amit együtt vettek a múlt héten a piacon. És ott, a jobb csuklóján az a szivárványszínű madzag, amit a kislánya adott rá, hogy szerencsét hozzon.
Sípos most már fejhangon üvöltött.
– Taposs bele, ezen átjutunk, belefér! – Dini is ordibált, de Sípos volt az érthetőbb onnan hátulról, százötvennél, ablakok nélkül. – Menni fog! Megcsináljuk, gyerünk bazdmeeeg! – Levi most már az utat nézte, és nem volt biztos benne, hogy tényleg át tudnak-e még jutni időben a síneken. Ez centiken és másodperceken múlik. De Síposban és Diniben biztosan ezerrel dolgozott az adrenalin és az a mérhetetlen mennyiségű kokain az előző estéről. Levi nem tudott sem mozdulni, sem megszólalni. Akart, de mintha az agya nem adta volna tovább a parancsot. Tehetetlen volt, és még mindig nem tért teljesen magához. Szédült, és minden elmosódott mellette, a menetszél, a kiabálás, a fűtés, a motor visítása, ez mind csak erősítette benne, hogy tényleg épp a pokol felé tartanak teljes gázzal. A HÉV már majdnem elérte a vasúti átjárót. Dini átváltott a másik sávba, hogy kikerülje a sorompót.
– Ezt soha nem ússzuk meg. – Levi lassan becsukta a szemét. Egy kis pihenés most nem árt. És így, a sóhajtól szinte kicsit megkönnyebbülve, hátrahajtott fejjel, pár méterre a haláltól végre feltette magában a prózaian egyszerű kérdést: „Mi a fasz történt?”

***

A gyerekek álmosan pislogtak, amikor lejöttek a csigalépcsőn. Sporttáskát és plüssállatot cipeltek, és nem értették, hogy ilyenkor miért kéne bárhova menniük. Amikor máskor ilyen későn kijöttek a szobájukból, mert nem tudtak aludni, leginkább lecseszést kaptak, és anya visszaküldte őket az ágyba. De most pont anya volt az, aki nyugodt hangon irányította őket a kijárat felé. Palotai Éva az évtizedek során megtanulta, hogy ne kérdezzen. Most sem kérdezett. És ha nem lennének a gyerekek, már rég egy doboznyi erős gyógyszert szedett volna be egy szebb világ reményében. A férje este kilenc körül, a híradó után letette a telefont, visszaült az asszony mellé, a tévé elé, rá sem nézett, majd közölte, hogy csomagoljon, és vigye a gyerekeket vidékre. Napok óta furcsán viselkedett. Látta már a férjét mindenféle lelki állapotban. Idegesen, boldogan, kiegyensúlyozottan, célratörően, keményen. De ilyennek, mint amilyen most, még soha.
Palotai György még hatvan felett is legyőzhetetlen medve volt, ősz, dús haja rövidre nyírva, világoskék szeme szúrós, mint egy cápának. Mokány volt, karakán, alapos és számító, sokszor indulatos, de sohasem csendes.
– Akkor megyünk, jó, Gyuri? Indulunk – mondta Éva. Palotai György ott állt a nagy panorámaablak előtt, és meg sem fordult. Épp befejezett egy telefonhívást, ami kicsit felzaklatta.
– Jól van. Menjetek – mondta. Nem szeretett búcsúzni, feleslegesnek tartotta. A telefonbeszélgetést is mindig úgy fejezte be, hogy egyszerűen letette, amikor mindent megbeszélt. Semmi „szia”, „viszlát”, „szevasz”. Talán ezért nem fordult meg most sem. A gyerekek kitotyogtak a ház elé, Éva még egy picit várt.
– Akkor majd jössz, ugye? – Palotai György most fordult csak meg.
– Persze. Megyek majd – mondta, és nézte a feleségét. Szinte semmi nem maradt meg abból a gyönyörű, húszéves nőből, akit elvett. Más a teste, más a haja, más a bőre. Egyedül meleg, barna szeme nem változott. De érthetetlen módon még így, harmincvalahány évesen is sugárzott az ártatlanság a tekintetéből. Pedig látott ő már sok mindent Gyuri oldalán. Túl sokat egy kedves, vidéki lány számára, aki egész életében nem akart mást, mint jó anya és jó feleség lenni.
– Siess, jó? Nagyon várunk! – Palotai György nem válaszolt, visszafordult az ablak felé, és még nem is pislogott, amikor a nehéz bejárati ajtó finoman becsukódott. Töltött magának egy konyakot, és nézte a várost. Már öt éve laktak ebben a házban, de a kilátást soha nem tudta megunni. Imádta Budapestet, soha nem akart máshol élni. Hányszor állt itt a gyerekekkel, és vizsgáztatta őket, hogy melyik hidat hogyan hívják. A Lágymányosi hidat már három éve építették, és bár a kis Robika akkor még nem tudott számolni, azt tudta, hogy pont annyi éves, mint az a szürke, csúnya híd. Ha kész lesz, szép lesz, mondták mindig a tévében. És ahogy a férfi most, három évvel később nézte, tényleg szépnek találta.
„Milyen jó lenne most végigszáguldani azon a hídon, amikor még friss a kátrány szaga, és olyan sima az út, mint a tükör, mint pár évvel ezelőtt, az átadás napján” – merengett, és rögtön rajtakapta magát egy különös dolgon. Palotai György nem szerette a feltételes módot. Sem beszédben, sem gondolatban. Olykor még az embereire is rászólt, ha túl gyakran bocsátkoztak feltételezésekbe. Nem volt a szép emlékek embere sem. Most mégis visszaemlékezett arra a napra, amikor három éve átadták a Lágymányosi hidat, és az S 500-as Mercedesével végiggurult rajta, vagy amikor húsz évvel ezelőtt az új Porsche 911-esével végigsuhant az Árpád hídon majd’ kétszázzal. Azon a napon született az első gyermeke is, Janka, még az előző házasságából. Az édes, drága Janka. Ahogy nézte az éjjeli, nyugodt fénytengert, a saját, sápadt tükörképén akadt meg a tekintete. Egy olyan férfi szemébe nézett, akinek már nem volt mit mondania. A mobilja a rezgéstől kitartóan ide-oda csúszkált az üvegasztalon. Nem vette fel. Magát nézte. „Hogy kell ilyenkor egyáltalán felöltözni?” Nem mintha valaha is érdekelte volna, hogy miképp öltözködik, és hogy mások mit gondolnak az egyszerű, kényelmes, sokszor olcsó stílusáról. De ez most más volt. Egy kis szünet után ismét az a zümmögő hang, és néha maga az üveg is rezgett. Palotai György még egyet kortyolt a konyakból. „Ideje indulni” – gondolta. Sóhajtott egyet, és picit becsukta a szemét. Látta maga előtt az elsuhanó, frissen festett elválasztó vonalakat, a fekete, csillogó utat, és nyugalmat érzett.

***

A híradó éppen arról számolt be, hogy egy üzletember a belvárosban robbantás áldozata lett. Az Aranykéz utcában történt, fél órával ezelőtt. A feltételezések szerint az áldozat nem más, mint Boross Tamás. Oszkár még az időjárás-jelentés alatt is szótlanul ült. Azt mondták, ma éjszaka még esni fog. Örökös mosolya eltűnt, és csak bámult maga elé. Vége mindennek. A ragyogó jövő, amit gondosan megterveztek a Gyurival, egy csapásra véget ért, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. Rossz lóra tettek, és ezzel a hírrel minden megváltozik. Ha nincs Boross, nincs orosz olaj, és ha nincs olaj, akkor nincs aki védje őt és a társait. Oszkár ezt igazságtalannak érezte. „Ez olyan, mint ha a rulettasztalnál mindent a pirosra tennél. Három dolog történhet: jön a nulla, aminek kicsi az esélye, és mindent elbuksz. Jön a fekete, és mindent elbuksz. Vagy jön a piros, és te vagy a nagy nyertes – elmélkedett magában. – Arra senki nem számít ilyenkor, hogy valaki csak úgy bejön, felrúgja az asztalt, és lelövi a krupiét.” A csend csak akkor szakadt meg, amikor megszólalt Nándi, az öltönyös srác.
– Kétszer hívtam eddig, de a Palotai nem veszi fel. Senki nem veszi fel. – Mobilja a kezében volt, és vég nélkül csengett. Oszkár lassan átvette a készüléket, és kinyomta. Nem az a legnagyobb baj, hogy a Borosst megölték, hanem az, hogy van köztük egy áruló. Valaki, aki átállt. Bárki lehetett az, aki tudta, hogy a Boross aznap mikor és főleg miért ment a belvárosba. És most? Most mindennek vége. Az utolsó remény a légnyomástól széttépett test volt az Aranykéz utcai parkolóház bejárata előtt. Bárki lehet az áruló. Az albínó komolyan aggódott.

Szólj hozzá

KOMMENTEK BEZÁRÁSA

Még több friss