2014.02.25.@ 11.02

Olvass bele Bridget Jones legújabb naplójába!

A márciusi Cosmo 78. oldalán találsz egy exkluzív részletet a Bolondulásig – Bridget Jones Naplója 3.-ból, viszont most itt, a cosmo.hu-n is megosztunk vele egy másik, vadiúj részt a könyvből!

Cosmopolitan.hu
0 Megosztás

Oszd meg a cikket

Olvass bele Bridget Jones legújabb naplójába!

2013. április 18., csütörtök

14.30. Most telefonált Talitha, azon a „csak-diszkréten-ugyanakkor-drámai-túláradással”-hangján. – Drágám, csak azt szeretném, ha tudnád, hogy május 24-én lesz a hatvanadikom. Ezzel NEM azt mondom, hogy hatvan vagyok, evidens. És hallgass róla, mert nem mindenkit hívok meg! Csak azt akartam, hogy ne ütemezz be más programot.
Pánikba estem. – Hiszen ez óriási! – áradoztam hiteltelenül.
– Bridget. Azt abszolúte nem csinálhatod meg, hogy nem jössz.
– Hát, az van…
– Mi?
– Roxsternek akkor lesz a harmincadik születésnapja.
Csönd a vonal másik végén.
– Mármint addigra valószínűleg nem leszünk együtt, de ha igen, nagyon… – Elnémultam.
– Ráírtam a meghívóra, hogy „gyerek nélkül!”.
– Addigra harminc lesz! – méltatlankodtam.
– Csak viccelek, drágám. Természetesen el kell hoznod a szépfiúdat. Lesz ugrálóvár! Megyek vissza adásba. Rohannomkellpuszipá!

Próbáltam bekapcsolni a tévét, hogy lássam, tényleg adásban, filmajánló alatt hívott-e fel Talitha, ahogy már sokszor. Bökdöstem fejetlenül a gombokat, mint majom a mobilt. Miért kell a mai tévék bekapcsolásához három távirányító és kilencven gomb? Miért? Gyanítom, tizenhárom éves technogyíkok tervezték őket, akik abban versenyeznek, ki lakik szutykosabb szobában, és mindenki mással elhitetik, hogy ő a világon az egyetlen, aki nem érti, mire valók a gombok, aminek tömeges és globális lelki károsodás a folyománya.
Sértődötten a díványra dobtam a távirányítót, amitől a tévé robbanásszerűen életre kelt, megmutatva a makulátlan Talithát, aki szexin keresztbe tett lábakkal interjúvolta az indulatkezelési/harapási problémában szenvedő, sötét hajú liverpooli focistát. Úgy is nézett, mint aki meg akarja harapni Talithát, bár egészen más okokból, mint a pályán.
Na, jó. Nem kell pánikolni. Egyszerűen, higgadtan és érett ésszel latra teszem, mi szól a Roxster/Talitha parti mellett, és mi ellene:

MIÉRT VIGYEM EL ROXSTERT A PARTIRA
* Rémes lenne, ha nem mennék el Talithához. Barátnőm a Felültetjük Britanniát óta, amikor ő hihetetlenül bűbájos hírolvasó volt, én meg hihetetlenül tehetségtelen riporter.
* Egész vicces lenne elvinni Roxstert, és gerjesztené az önérzetemet is, mert a harmincadik/hatvanadik születésnap azonnal leállítaná az „egy-bizonyos-kor-utáni”-szingli nőknek szóló vállveregetést, akiken úgy szánakoznak, mintha visszafordíthatatlanul meg lennének verve a szingliséggel, holott az ilyen korú szingli férfiakat úgy elszipkázzák, hogy idejük sincs aláírni a válóperes papírokat. Roxster olyan isteni és ennivaló, hogy önmagában cáfolja az öregedési folyamat valóságát.

MIÉRT NE VIGYEM EL ROXSTERT A PARTIRA
* Roxster a maga ura, és kétségtelenül kifogásolná, ha úgy kezelnék, mint egy vígjátéki elemet vagy öregedésellenes molinót.
* Ami a legfontosabb, elijeszthetné Roxstert tőlem, ha meglátna a vének társaságában egy hatvanéves születésnapi zsúron, pláne tökéletesen szükségtelenül felhívná a figyelmét, hogy mennyire öreg vagyok, habár természetesen SOKKAL fiatalabb vagyok Talithánál! Komolyan, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy mennyire öreg vagyok. Ahogy Oscar Wilde mondja, a harmincöt év a tökéletes életkor egy nőnek, olyannyira, hogy számos nő élete végéig ragaszkodik hozzá.
* Roxster valószínűleg saját bulit tart fiataloknak, hogy a balkonon szorongva süssenek pecsenyét és hallgassák ironikusan „retró” derűvel a hetvenes évek diszkózenéjét, és most is azon töri a fejét, miként kerülhetné ki, hogy meg kelljen hívnia a bulijára, mert akkor a barátai megtudnák, hogy egy olyan nővel jár, aki kora szerint az anyja lehetne, sőt – tekintve, hogy a tej hormontartalma napjainkban egyre előbbre hozza a nemi érést – gyakorlatilag akár a nagyanyja is! Ó, istenem! Miért kellett ezt gondolnom?

15.10. Au! Húsz perc múlva föl kell szednem Mabelt, és még nincs kész a rizspehelyszendvics. Au! Telefon.
– Kapcsolom Brian Katzenberget!
Az új ügynököm! Igazi ügynök. Viszont VÉGZETESEN elkésnék az előkészítőből, ha most leállnék beszélgetni.
– Nem hívhatnám vissza Briant később? – trilláztam, miközben fél kézzel próbáltam a rizskekszekre művajat kenni, kettőt összetapasztani, és elhelyezni egy simítózáras tasakban.
– Az ön forgatókönyvéről van szó.
– Éppen… megbeszélésen vagyok! – Hogyan lehetnék megbeszélésen, és telefonálhatnám közben, hogy megbeszélésen vagyok? Az ember titkárnőjének kell azt mondania, hogy az ember megbeszélésen van, nem az embernek, aki elvileg semmit sem mondhat, mert megbeszélésen van.
Most, az iskolai futam közben borzasztóan szeretném visszahívni Briant, és kideríteni, miért telefonált. Eddig két produkciós irodának küldte el a forgatókönyvemet, amelyet mindkettő visszadobott. Lehet, hogy most ráharapott a horogra egy hal?
Leküzdöttem a megsemmisítő erejű ingert, hogy máris hívjam vissza Briant, arra hivatkozva, hogy a „megbeszélés” hirtelen véget ért, de úgy döntöttem, hogy sokkal fontosabb idejében ott lenni Mabelért, mert ilyen gondoskodó anya vagyok én, aki ismeri a fontossági sorrendet.

16.30. Az iskolai futam még a szokottnál is kaotikusabb volt, olyan, mint egy Hol van Wally?-mesekönyv illusztrációja: egymillió forgalomirányító néni, babák babakocsiban, fehér kisbuszos emberek, akik városi terepjárós, túlképzett anyukákkal vívtak közelharcot, egy kerékpározó férfi, a hátán nagybőgővel, és környezettudatos anyák biciklin, a vázon bádogdobozba ültetett gyerekekkel. Minden út bedugult. Hirtelen feltűnt egy rohanó asszony, aki kétségbeesetten ordította: – Vissza, VISSZA! GYERÜNK! Itt SENKI sem segít!
Rádöbbenve, hogy borzasztó baleset történt, mindenki mással együtt én is lázasan tolattam fel a járdára és be a kertekbe, hogy helyet csináljunk a mentőautónak. Mihelyt tiszta lett az út, óvatosan kilestem, hogy hol a mentő/vérfürdő. De nem volt ott semmiféle mentő, csak egy nagyon kinyalt nőszemély vágódott be egy fekete Porschéba, hogy vad bömböléssel elrobogjon, maga mellett egy öntelt képű leendő kis magániskolással az anyósülésen.
Mire elvergődtem az előkészítősökhöz, már csak Mabel tartózkodott a lépcsőn, leszámítva Theloniust, az utolsó előtti otthagyottat, aki éppen távozni készült a mamájával.
Mabel rám nézett a hatalmas, komoly szemével.
– Gyerünk, öreg barátom – mondta szívélyesen.
– Már találgattuk, hol lehetsz! – mondta Thelonius mamája. – Megint elfelejtetted?
– Nem – mondtam. – Totál dugó volt.
– A mami ötvenegy! – robbant ki Mabelből. – A mami ötvenegy! Azt mondja, hogy harmincöt, de igaziból ötvenegy!
– Pszt! Háháhá! – reagáltam Thelonius mamájának bámulására. – Jobb lesz, ha rohanunk Billyért!
Sikerült beültetnem a továbbra is „a mami ötvenegy!”-et rikoltozó Mabelt az autóba, áthajoltam fölötte a szokásos törzsfordítással, ami egyre nehézkesebb lesz a korral, és becsatoltam rajta a biztonsági övet, csuklóig megmártva a kezemet az ülés és a gyerekülés támlája között felgyűlt dzsuvában.
Ahogy megérkeztünk Billyért az alsó tagozatba, észrevettem Tökéletes Nicolette-et, az osztály anyját (tökéletes ház, tökéletes férj, tökéletes gyermekek; egyetlen apró tökéletlensége a neve, amelyet a szülei vélhetőleg a bagóról leszoktató népszerű pótlék feltalálása előtt választottak) az alsó tagozatos anyák gyűrűjében. Tökéletesre főnözött Tökéletes Nicorette tökéletes toalettjét egy tökéletesen gigászi retikül egészítette ki. Zihálva odaoldalaztam, hátha kaphatok egy kanállal a legújabb aggályból, éppen akkor, amikor Nicolette rosszkedvűen dobott egyet a haján, és majdnem kiverte a szememet az óriási szatyor sarkával.

Szólj hozzá

KOMMENTEK BEZÁRÁSA

Még több weekend