2019.12.10.@ 14.12

Steiner Kristóf: „Követni akartam a fenntartható divatot, erre jöttem rá”

Steiner Kristóf a téli ruhatárát a fenntartható divat szellemében akarta felfrissíteni. Kíváncsi vagy, mire jutott a shoppingolás alatt?

Central Médiacsoport Zrt.
0 Megosztás

Oszd meg a cikket

Amikor egy kis görög faluba költöztem a semmi kellős közepétől dél fele, pontosan tudtam, hogy a vásárlási szokásaim radikálisan megváltoznak majd. Itt ugyanis nemhogy fast fashion üzletek, vagy alternatívát kínáló helyi tervezői boltok, de még szupermarketek sincsenek – imádjuk ezt. Ám amikor beköszöntött az ősz, összehajtogattuk a beach takarókat, az aprócska shortokat, és a flip-flop is felkerült a polc tetejére, mi pedig felismertük: szereznünk kell valahonnan egy-két pulcsit, valami bakancs-szerűséget, vagy ha mást nem is, egy gumicsizmát.

A közeli kisvárosban, Methanában egyetlen ruhabolt van: az ötvenes évekből megmaradt kis üzlet, amelyet az eladó srác még a dédnagypapájától örökölt. A nagymamája azóta is időről időre besegít neki, így a felhozatal közel sem a legfrissebb trendek diktálta kollekciókkal van tele. Azt viszont hazugság lenne állítani, hogy egyáltalán nincs köztük használható ruhadarab: „apucipő”, zsenília pulcsi és mom jeans mennyország ez, ahol a mi normcore (azaz egy lenni a sok ember között) meets whatever stílusunknak tökéletesen megfelelt a kínálat. Aztán megpillantottam a címkéket, és az egóm cirógatása, hogy végre nem fast fashion üzletben vásárolok, hanem helyi üzletet támogatok, azonnal szertefoszlott: „Made in Bangladesh / China / Turkey” – olvasgattam a cédulákat.

„Menjünk még egy kört” – mondtam a kedvesemnek, miután bedobtam a kosaramba egy pár gumicsizmát és egy háziköntöst – egyrészt mert baromi menők, és még annál is olcsóbbak voltak, másrészt mert támogatni szerettem volna a kisvárosunk kereskedőjét. Aztán kocsiba pattantunk, hogy a félórányi autóútra lévő Galatas városkában is körbe nézzünk. De az egyetlen különbség annyi volt, hogy itt legalább bevállaltan „China Town” a neve a helyi, legnagyobb áruháznak, ahol a karácsonyi dekoroktól a Xmas pulcsikon át, az étkészletekig és telefontokokig, szó szerint minden kapható. Őszinte leszek, a felhozatal 70%-án egyértelműen látszik, hogy gagyesz, de akinek jó szeme van, a maradék 30%-ból egy exkluzív concept store-t is berendezhetne Mykonos legtrendibb utcájában, tízszeres áron kínálva a portékákat.

Ekkor már nem nagyon türtőztettem magam: fáztam, tetszettek a ruhák (és a karácsonyfadíszek), és kezdtem felismerni, hogy gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy a bangladesi gyárakban készült termékeket kínai kereskedőtől, görög árustól, vagy svéd gigacégtől vásárlom meg. A lényeg, hogy vigyázzak rá, és értékeljem a megalkotásába fektetett energiát. A sznobista „minden, ami kínai az gáz” elvek mögé nézve konkrétan felismertem olyan ruhadarabokat, amelyeket a kedvenc „márkás boltjaim” is árulnak – csak ők dupla áron. Az is eszembe jutott, hogy milyen sokszor sütik rá az olcsó árú termékekre, hogy „műszálas”, mintha az valami szidalom volna. Közben ugyanazt a műszálas cuccot „vegán” termékként kínálják más üzletekben, ahol kicsit kifinomultabban működik a marketing gépezet. Meseszép karácsonyfadíszekkel, egy pihe-puha sállal, és egy minden időre és alkalomra tökéletes fekete nacival távoztam, tudván: úgy is Naflipoba utazunk hétvégén, ami tele van tervezői üzletekkel, és tudatos vásárlást támogató boltokkal. Majd ott megveszem az utolsó néhány hiányzó ruhadarabot télire!

Nafplio elegáns utcácskáin andalogva egyre-másra tértem be a „local designer” boltokba, ahol természetesen ösztönös kíváncsiságból rákérdeztem, hol készülnek a ruhák. Volt, aki zavarba jött és azt felelte: „Van, amit én varrok… a többit a kedvenc üzleteimből szerzem be utazásaim során” – csak épp azt nem mesélte el, hogy ez az utazás a város széli kínai áruházhoz való kalandozást jelenti. Volt, aki elárulta, hogy mindet ő szab és varrat… de az anyagok Törökországból és Bangladesből érkeznek. Olyan is volt, aki mindent csak és kizárólag helyben beszerzett len anyagból, kézzel festve készít. Csak nála egy ing 250 euróba került, és amint hozzáértem az egyik gombhoz, a cérna elkezdett lefejtődni. Ekkor fogalmazódott meg bennem: számomra a tudatos vásárlás nem azt jelenti, hogy a magam kárára, a kemény munkámat és annak gyümölcsét semmibe véve olyan árukat választok, amelyekre nagybetűkkel rá van nyomtatva a „fenntartható fashion” címke. Ismerem magam: a ruháimat főzés közben lefröcskölöm olajjal, a cicáink kilyukasztják őket a karmaikkal, elvesztem, elajándékozom, vagy elszakítom őket, és bármennyire is etikus, nem tudok ötvenszeres árat fizetni valamiért, hogy utána a fenti folyamatokon végig menjenek.

Az én tudatos vásárlásom azt jelenti, hogy nem halmozok fel tárgyakat, amelyekre nincs szükségem. Mindegy, hogy fast fashion üzletben, tervezőnél, vagy kínai piacon vásároltam a ruhámat, addig hordom, amíg szét nem megy (és nem, az utóbbi semmivel sem megy szét gyorsabban, mint az előbbiek). Ráadásul tájékozódom, és felemelem a hangom az igazságtalanul kevés pénzért dolgoztatott gyári munkásokért és gyerekekért, mert ők azok, akik festik, varrják és szabják az anyagok 80%-át a menő márkáknak, és a falusi ruhaüzleteknek is. Illetve azt, hogy vannak nemzetközi divatházaktól, magyar tervezőktől, fast fashion brandektől, és a China Townból vásárolt ruháim is – és ciki vagy sem, nekem egyik sem kevésbé értékes a másiknál.

Címkék: divat fast fashion fenntartható divat öko steiner kristóf zöld

Szólj hozzá

KOMMENTEK BEZÁRÁSA

Még több Cosmo ÖKO