A nagy pénzrablás fináléja úgy nyújtott katarzist, ahogy azt senki sem várta volna

Megnéztük, imádtuk, és vigyázz, mert spoilerektől hemzsegő cikkben írtuk meg, mit gondolunk bővebben A nagy pénzrablás lezárásáról.

Amennyire idegőrlő ötletnek tűnt elsőre, hogy a Money Heist, vagyis A nagy pénzrablás 5., egyben befejező évada két etapban (szeptember 3-án, majd december 3-án) érkezik a Netflixre, a gyakorlatban valójában annyira emészthető élményt nyújtott. Az első 5 rész sötét volt, kétségbeesett, és Tokió halálával csúcsra járatta azt a veszteségérzést, amivel a kezdetekben olyan óvatosan bánt a sorozat, miután csak a kevésbé jelentős karaktereket merte beáldozni (Moszkva, Oslo), míg a 4. évad végére Nairobi kegyetlen kivégzésével szögezte le:

nem viccel és nem finomkodik.

Részemről aggódtam, hogy Tokió halála egy még erőszakosabb bosszúpornó nyitánya lesz, de a két etap közötti – 3 hónapos – lélegzetvételnyi szünet alatt hinni akartam benne, hogy talán nem így lesz, és a sorozat legalább nyomokban visszatalál ahhoz a spanyol csibészséghez, ami miatt annyira megszerettem. És vissza is talált! Minden érzelmessége mellett (ha már pornó, az évad lezárása  inkább egy érzelempornóra emlékeztet) az utolsó pillanatig rekeszizomból tolt spanyol öntudat jellemezte, és tette le újra és újra a statementjét: bár nemzetközi kincs, nem akar izomagyú amerikai akciófilmnek tűnni.

Értelmet nyert spin-off – vigyázat, innentől spoilerek, csak akkor olvasd tovább, ha mind az 5 részt láttad!

Mert ehelyett inkább aprólékosan és okosan építkezik. Berlin 5. évadba ágyazott külön bejáratú kis spin-offja például az első 5 részben nem tűnt másnak, mint a hosszú és sötét akciójelenetek megszakítási lehetőségének. Amikor picit fellélegezhetsz, lenyelheted a 20 perce péppé vált popcornt, mert végre eszedbe jut, hogy nyelni is elfelejtettél. És mivel ez a Berlin-Tatiana-Rafael trió gyalog indult útnak, hogy egy ponton majd kapcsolódjon a történet főszálával, tényleg csak a sorozat utolsó pillanatában érkezett meg, akkor viszont frusztráló értelmet nyert ez a külön életet élő történetszál. Miután az arany sikeresen kijut a bankból, ám ez az aranyfedezete is egyben a csapat kijutásának, gyakorlatilag a menekülési tervet fúrja meg Rafael és Tatiana akciója, akik, miután ismerték a tervet Berlin révén, ellopták az aranyat. Ez egyébként nem várt, és nem is kellemes fordulat (bár melyik fordulat az) egy olyan képletben, ahol az internet hónapok óta arra rendezkedett be, hogy Rafael lesz a semmiből érkező deus ex Mr. megmentő machina.

Nők, akik már nagyon kellettek

És ha már hős férfiak, a patriarchátus vs. matriarchátus egymásnak feszülése mindvégig jelen van a sorozatban, és ez nem is baj. De valahogy utóbbi, és ezzel együtt a női karakterek mindig a rövidebbet húzzák: Palermo újra főnök lesz, miután Nairobi nem válik be vezetőnek, a forrófejű Tokió hibáztatható Moszkva halála miatt, sőt ő a kirobbantója Rio elfogásának, és ezzel együtt a második rablásnak is. Egyedül az 5. évad veszi a fáradtságot, és ad a női karaktereinek hozzájuk méltó jeleneteket, melyekben megmutathatják, izomkodás nélkül is erősek, szívósak és okosak: gondolj csak az 5. évad első etapjában látható jelenetre, amiben Tokió, Lisszabon és Stockholm mezítláb, fegyvertelenül, de abszolút szellemi fölénnyel tárgyal Tamayóval.

És ha már egy olyan szerethető zsenit kaptunk a sorozattól a Professzor formájában, aki történetesen férfi, akkor igenis járt már, hogy két, erre nagyon méltó női karakter is eljusson a szintjéig.

Lisszabont női Professzorként tisztelik a bankban, és még akkor is józan és racionális döntéseket hoz, amikor A, a férfiak erre nem képesek (a gyászoló Rió jelenete erre jó példa), B, és amikor nőként elvileg az érzelmeinek kellene őt vezérelnie. 

 

 
 
 
 
 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

La Casa de Papel (@lacasadepapel) által megosztott bejegyzés

 

Míg Alicia Sierra, a legantipatikusabb, leggyűlöltebb szereplő az egyik legerősebb női karakter státuszáig jut el, és találja meg az aranyat (vagyis dolgozik), miközben újszülött babáját szoptatja, és bőven túl van a határai feszegetésén (vagyis anya).  

 

 
 
 
 
 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

La Casa de Papel (@lacasadepapel) által megosztott bejegyzés

 

Keresd a keretet

Ha észrevetted, egy rakás olyan pillanat van, amikor a sorozat nem titkoltan idézi az első két, és egyben legerősebb évadát (egyébként a színészek is ezeket szerették legjobban), és kacsingat vissza a kezdetekre. Ott van Denver és Stockholm, akik egy széfbe zárva szexelnek (egyben találnak vissza egymáshoz), akiknek a párosa pont így, a többiektől leválasztva jött össze az első rablás során is. Aztán ott van az a jelenet, amikor Lisszabon megbilincselve, fellógatva csókolózik a Professzorral, akár a második évad végén (igaz, a fináléban mindketten lógnak). És – végre kibontva – visszatér a professzor apjának rablási története is, ami szerintem határozottan a legérzelmesebb, legízlésesebb, legfinomabban ábrázolt jelenete a sorozatnak. Már csak azért is klassz, hogy erről teljes képet kaptunk, mert itt válik teljesen egyértelművé:

a Professzor a rablás megtervezésén keresztül kapcsolódott az apja emlékéhez, a második rablás megtervezése pedig valójában nem egy Berlin előtt való tisztelgés volt, hanem szintén egyfajta kapcsolódás egy olyan embertől, aki nehezen boldogul az érzelmei kimutatásával.

Fanservice finoman

Nem titok, hogy A nagy pénzrablás forgatókönyve nem egy lélegzetre megírt sztori, az alkotók minden egyes tovább toldásnál bevárták a nézői reakciókat, hogy ügyesen lavírozzanak a fanservice, vagyis a rajongói ízlés és elvárás kiszolgálása és a nézők megtévesztése között. Ilyen totális megtévesztés volt Tokió halála az 5. évad 5. részében, amit akkor sem hittél, miután visszatekertél. De tényleg: ki az a hülye, aki kinyírja a saját narrátorát és főszereplőjét a lezárás előtt? Ha engem kérdezel, egy nagyon bátor hülye, aki előtt leborulok, mert elég tökös volt, hogy bevállalja az ezzel járó potenciális népharagot, miután átnyújtotta a létező legnemesebb halált az egyik kedvenc karakterének. Viszont annál zavaróbb volt, hogy a halott Tokió továbbra is elbeszélője maradt a történetnek, aminek – imádom Tokiót, de – semmi értelme. Most tényleg. Egy halott ne narráljon. Emlékezzünk rá méltósággal, és táncoljon a szemünk láttára – még egyszer utoljára – egy nagyon érzelmes jelentben a Professzorral. Ennyi valójában tökéletesen elég tisztelgés lett volna a karaktere előtt.

 

 
 
 
 
 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

Úrsula Corberó 🐣 (@ursulolita) által megosztott bejegyzés

 

Ami pedig a fanservice-t illeti, a legnagyobb meglepetés kétség kívül az volt, hogy a sorozat mindenkit életben hagyott, holott a legrosszabbra voltunk berendezkedve és felkésztve, nem pedig a boldog befejezésre. Még szegény rommá tört Helsinkitől sem vette el a happy endet, Rio vagy Palermo sem vált céltalan, minden mindegy karakterré (Riónál Tokió, Palermónál pedig Berlin halála miatt állt fenn ez a lehetőség – nála ez eleve egy elnyújtott folyamat volt), majd áldozattá, és a kis Cincinnatinak sem kell felnőnie árván/félárván. Mindezt tette úgy a sorozat, hogy kellemes és jóleső meglepetést okozott anélkül, hogy azt éreztük volna, megúszásra megy, miután érezhetően jól megizzadt, mire kitalálta ennek a módját.

Fotó:  Tamara Arranz Ramos / Netflix 

A sztori epizódok óta jó hangosan arra készített fel minket, hogy itt senki nem jut ki hullazsákon kívül, és ennek tulajdonképpen eleget is tett. Az már más kérdés, hogy mindez a sorozatot átívelő gigantikus illúzió záróakkordja volt. Különösen imádtam, hogy a két fél farokméregetése egy egyezményes összekacsintással ért véget, miután a Professzor élő adásban adta át az aranynak álcázott rézrudakat, az ország kamu-aranytartalékát. És miután a látszat pont elég volt, hogy ismét stabilizálódni kezdjen az ország gazdasági helyzete, mert amit a szemed elhisz, az ugye pont elég neki, a Professzor és Tamayo ezredes nagy nehezen egyezségre jutott. Utóbbiból nemzeti hős lett, aki megmentette Spanyolországot a pénzügyi összeomlástól, előbbiből pedig elméletben halott – a társaival együtt, lekerülve ezzel a rendőrség és az állam térképéről.

Az pedig, hogy Rafael és Tatiana elrabolták az aranyat, ami egészen az utolsó pillanatban került csak elő, talán a Professzor karakterére nézve volt a legkedvezőbb hatással. Így az arany az maradhatott számára – és a néző számára is –, aminek eredetileg is indult: egy társuk életének a záloga, majd a teljes csapat megmenekülésének aranyfedezete, na meg az állam két vállra fektetése. Ha az arany nem tűnik el, de nem is kerül vissza az államhoz, miután kiderül, hogy megtévesztésről van szó, és ezek után sem hajlandó visszaszolgáltatni hősünk, az pont egy olyan önző ember húzása lett volna, amit bárkitől elnézünk, a Professzort kivéve. Szóval hősi happy end jutott mindenkinek, a teljes csapattól (nekik végül arany is) kezdve a rendőrségen át az infantilis és legjobb értelemben kiszámíthatatlan Alicia Sierráig. Ezzel pedig a sorozat elsütötte az összes, még zsebében lapuló, hihető és befogadható rakétáját, hogy lezárja az elmúlt 4 év legszebb illúzióját. 

Mert tudjuk, hogy imádod a filmeket és a sorozatokat?

Még több

Programajánló