Szűcs Csaba: „Az írás a kiengedésről szól, a boksz pedig a gyógyulásról”

Amikor a bokszzsákkal áll szemben, valószínűleg senki sem gondolná, hogy – többnyire – szerelmes verseket ír. Pedig Szűcs Csaba pont egy 5 éve tartó, se veled se nélküled szerelem hatására kezdett írni, és tart ma már egy kötetre elég versnél.

Cosmopolitan.hu

Central Médiacsoport Zrt.

0 Megosztás

Oszd meg a cikket

Szűcs Csaba: „Az írás a kiengedésről szól, a boksz pedig a gyógyulásról”

(Fotó: Karsay Katalin)

Terápia – talán így tudná megfogalmazni, mi az, ami mindenképpen közös a bokszban és a költészetben. A Cosmo.hu fotózásakor Szűcs Csaba épp azt magyarázza nekem, hogy szerinte a balett pont olyan erőt próbáló és gyönyörű műfaj a nőknél, mint a férfiaknál a boksz. Még csak 22 éves, de már most kritikus, maximalista, analitikus és elképesztő érzékenységgel nyúl mindenhez. Igazi induló költő, egy sportoló testébe zárva. Karrier helyett (bár elvégezte az egyetemet) sokkal fontosabb számára, hogy kifejezze és jól érezze magát abban, amit csinál. Így jött a boksz, ami olyan jól ment neki, hogy ma már ő tart edzéseket másoknak. Ami pedig a verseket illeti, megtanulta kézben tartani és költészettel feldolgozni minden fájdalmát.

Cosmo: Azért nem tudod elengedni a versed ihletőjét, mert fontos inspirációs forrás számodra, vagy mert érzelmileg nem megy az elszakadás?

Szűcs Csaba: Azzal együtt, hogy majd’ beledöglök ebbe a szerelembe, egy nagyon fontos motiváció is az életemben. Félek elengedni ezt a hajtóerőt, mert nem tudom, mihez kezdenék magammal nélküle, sem azzal a szétziláltsággal, ami mostanra kialakult bennem az évek során.

C.: Ez kicsit olyannak tűnik, mint az agár és a nyúl példája a versenypályán – utóbbi valójában azért lebeg folyamatosan és szó szerint a szeme előtt, hogy az agár előre jusson.

Sz. Cs.: Ebben van valami. De ami különösen fontos motiváció ebben az egészben, az az, hogy a számomra legértékesebbnek tartott dologról alkossak valami maradandót, és úgy maradjon fent, mint a nagy költők szerelmei a verseik által.

C.: Kizárólag ő a költészeted hajtóereje?

Sz. Cs.: Ő, a hiánya, a teljessége, és ami köztünk van.

C.: Hogyan állsz egy kapcsolathoz, amikor nem írnod kell róla, hanem megélned?

Sz. Cs.: Nagyon hiszek abban, hogy 90 százalékban az határozza meg a dolgot, hogyan állunk hozzá. Egy kapcsolatban az hat az életedre, akinek hagyod, hogy hasson rád, amit én megengedtem ennek a lánynak.

C.: Mi lenne jobb: kiegyensúlyozottan és boldogan élni vele, vagy nélküle, de ezzel az inspirációs lökettel?

Sz. Cs.: Erről az ugrott be, amikor egy scifiben visszautaznak a szereplők az időben, hogy megakadályozzanak egy katasztrófát, majd a jelenben megérkezve észreveszik, hogy az már teljesen más, mint amit vártak. Hiszek benne, hogy minden okkal történik velünk, illetve szerintem a fájdalom tud egy egészen gyümölcsöző állapot lenni, ha az ember jól használja fel, de nem tudom, mennyire fenntartható. Nagyon komoly harcok árán, de ez egy kézben tartott szomorúság.

C.: A boksz segítség ebben? Részterápia?

Sz. Cs.: Terápia, ugyanúgy, ahogy az írás is. Tudom, hogy furcsán hangzik, de értékesnek tartom a testi fájdalmat, mert alázatra, kitartásra, összepontosításra tanít, és visszatekintve, az igazán higgadt és ésszerű legjobb döntéseimet mind a legkeményebb edzéseim után voltam képes meghozni.

C.: A költészet, ha rajta keresztül szokássá válik megélni a fájdalmat, kevésbé tűnik építőnek, mint mondjuk sportőrültnek lenni…

Sz. Cs.: Az írás kiengedése, valamelyest megélése annak, ami bennem van, a sport pedig számomra a sebek gyógyításáról szól, és arról, hogy elvonjam a figyelmem.

C.: Költőnek tartod magad, vagy egy srácnak, aki a versein keresztül dolgozza fel az érzelmeit?

Sz. CS.: Ha van olyan pozitívum, amit a mai napig kedvelek magamban, akkor az a gátlástalanságom, és az, hogy hajlandó lennék az egész világ előtt beszélni egy ennyire bensőséges dologról. Szeretnék valami maradandót állítani az életemre eddig legnagyobb hatást gyakorló személy és érzés számára. Szeretném, ha ez több lenne egy szimpla önterápiánál.

C.: A szerelmed alanya olvasta már az általa ihletett verseket?

Sz. Cs.: Némelyiket, és pár darab könnyet is csalt a szemébe. Erre büszke vagyok, mert érzelmeket, és ilyen érzelmeket váltottam ki belőle.

C.: Milyen furcsa: a verseidben a sebezhető éned vállalod fel, a bokszban viszont nagyon nagy hangsúly van az önvédelmen. Lehet, hogy pont a sérülékeny részedet akarja védeni a másik, nyitottabb éned?

Sz. Cs.: Szerintem nem innen indult a dolog. A sportban az extrémsége fogott meg. Persze az önmegvédés, a terápia és a kiengedés mind benne vannak, de nem gondolom, hogy innen ered. Korábban egyébként úsztam, fociztam és teniszeztem, majd a kézilabda volt meghatározó az életemben, ahol kapus voltam. Aztán jött a boksz, a Krav maga, és a Jiu-jitsu. Vagyis a sport jóval a költészet előtt is a hétköznapjaim része volt.

C.: Melyik volt a legextrémebb helyzet, amiben verset írtál?

Sz. Cs.: Egy fesztivál közepén, illuminált állapotban. Csak álltam ott a tömeg közepén, előkaptam a mobilom, és írni kezdtem.

C.: Visszatérsz és javítod a verseidet, vagy hagyod, hogy kiáramoljanak?

Sz. Cs.: Ritkán nyúlok hozzá utólag ahhoz, amit már egyszer befejeztem, ettől kap az egész olyan impresszionista jelleget.