„Kötelességed, hogy önmagad légy és elfogadd a többieket” – Interjú LP-vel

Inspiráló, elkötelezett, tehetséges és nagyon emberi. Régóta rajongunk LP-ért, és ez csak fokozódott, mióta élőben is találkoztunk vele.

„Kötelességed, hogy önmagad légy és elfogadd a többieket” – Interjú LP-vel

Új, #SoCool interjúsorozatunkban olyan inspiráló személyeket mutatunk be, akikre – legyenek híresek vagy civilek – felnézhetsz, akikből meríthetsz, és akiket nem véletlenül tartunk példaképeknek. Ki mással is nyithatnánk a sort, mint LP-vel, aki szerintünk a coolság definíciója: fekete pilótaszemüvegben fogadta a Cosmo szerkesztőjét, Vivit, egy egyetlen lámpával kivilágított szobában a múlt heti Budapest Parkban rendezett koncertje előtt.

LP mesterkurzust tarthatna színpadi jelenlétből és zeneszerzésből, de kitartásból is. Megszámlálhatatlanul sokszor csapták be az orra előtt az ajtót és éveket kellett várnia, míg a legismertebb, Lost On You című számával berobbant a köztudatba. De soha nem adta fel, fáradhatatlanul küzdött az álmaiért, miközben nem felejtett el önmaga lenni: egy vicces és laza karakter, aki láthatóan imádja a rajongóit. Egyetlen magyarországi koncertje után megjegyezte a köszönöm szót, most pedig egy sziával bővítette a magyar szókincsét. A beszélgetés során minden alkalmat megragadott a poénkodásra, már rögtön az elején, amikor feketeöves szarkazmussal reagált arra, milyen tehetségesnek tartjuk…

LP: Akkor folytatom is a zenélést! Ma reggel még épp ki akartam lépni. Micsoda szerencse, hogy itt vagy. (nevet)

Cosmo: Nagy megkönnyebbülés! Nemcsak az előadásban vagy nagyon jó, de zeneszerzésben is, hiszen Rihannától Céline Dionig a legkülönbözőbb stílusú művészeknek írtál már számokat. Hogyan tudsz ilyen univerzálisan, mégis ennyiféle stílusban alkotni?

LP: Nem igazán tudom, hogyan csinálom, mert nem tudom nem csinálni. Azt hiszem, számomra ez volt az egyik nehézség abban, hogy észrevegyenek, mert sehová sem tudtak beilleszteni. Szerintem az áttöréshez az kell, hogy legyen egy fókuszod, amivel befurakodhatsz a tűszúrásnyi réseken. Nekem viszont nagy akadályt jelentett, hogy olyan sok műfajt szeretek. Ha egyszer elkezdek valamit, nem igazán gondolkodom, nem érdekelnek a megkötések. Amikor kizárólag másoknak írtam, akkor különösen így volt, és az, hogy nem hittem, hogy valaha írhatok még dalokat saját magamnak, valahogy még felszabadultabbá tett. Nehéz zeneszerzőként dolgozni: hacsak nem kapsz óriási részesedést, nem keresel eleget, ezért magadnak kell biztosítani a megélhetésedet. És ez motivált arra, hogy olyan fluid és sokszínű legyek, amilyen csak lehetek – de ekkor még nem jöttem rá, hogy egyébként is ilyen vagyok. Most pedig, hogy saját magam jogán zenélek, remélem, hogy tetszik az embereknek, hogy nem ugyanazt a számot hallgatják újra és újra.

LP

Fotó: Nagy Marci, @martonnphoto

Cosmo: Igen, de szerintem az eklektikusság mögött azért van közös pontjuk: a mély érzelem.

LP: Aha, mintha a közönség az asztalra tenné a kezét, én meg egy kalapáccsal szétverném minden ujját – nehéz semmit sem érezni. Pont, ahogyan terveztem…! Képzelheted, milyen lehet velem járni: kész horror show!

Cosmo: Tényleg az?

LP: Nem tudom, még sosem jártam magammal. Bár biztos, egy hű, de érzelmes élmény. De tudod, mit? Inkább kérdezd meg az exeimet: mind fent vannak az Instagramon.

Cosmo: Előhozott belőled a pandémia valami újat – akár érzelmileg, akár mentálisan -, amit beépíthettél a készülő albumodba?

LP: Rengeteg dolgot. De úgy gondolom, hogy az életem során megtanultam alkalmazkodni. A karantén azokra az időkre emlékeztetett, amikor vártam, hogy legyen egy lemezszerződésem vagy nem mehettem koncertezni, mert nem kaptam lehetőséget egy másik előadótól, vagy nem volt pénzem, és egyszerűen nem tudtam megélni belőle. Csalódások sorozata volt megszakítva egy rakás mennyei ajándék-típusú élménnyel. Nem panaszkodhatom, de tény, hogy tudom, milyen érzés, amikor az arcodba vágják az ajtót. Ezért valamennyire örültem tavaly, hogy már tudtam, mihez kezdjek egy ilyen helyzetben. Így csak írtam tovább és mindent beledolgoztam az albumba, hogy a tőlem telhető legjobbat kaphassák a rajongóim.

Cosmo: Azt nyilatkoztad egyszer, hogy a járvány bizarr módon, de összehozta az embereket. Te magad mennyire érezted ezt a kötődést a rajongóiddal a virtuális koncerteken az élő fellépésekhez képest?

LP: Egyáltalán nem, mert gyűlölöm. De csináltam és fogom is a közönség kedvéért, körülményektől függetlenül. Viszont az élő előadással összehasonlítva pokoli.

Cosmo: Pedig nagyon jól alkalmazkodtál a kialakult helyzethez.

LP: Brutális élmény volt. A legjobb része az egésznek az, amikor vége van. Ilyenkor visszanézem, el tudom engedni magam és azt gondolom, hogy „Eh, nem sikerült olyan szörnyen”.

Cosmo: Ez azért van, mert neten keresztül nem érzed a nézők reakcióját?

LP: Hát igen. Bár, hogy őszinte legyek, a színpadon sem mindig hallom a közönséget, mert be van dugva a fülem. És olyankor rácsodálkozom utólag egy Instagram poszt láttán, hogy az emberek énekeltek, és tetszett nekik, közben viszont nehéz megállapítani, hogy bárki ébren van-e még. Jó, ez most vicc volt, de néha, amikor nem hallasz semmit koncert közben, az tényleg nem egyszerű… Mostanra azért egészen belejöttem, hogy levegyem a visszajelzéseket.

LP

Fotó: Nagy Marci, @martonnphoto

Cosmo: Nem tudom, tudtad-e, de a koncerted után egy LMBTQ-partit szervezett a Budapest Park.

LP: Ó! Tök jó. Mondanám, hogy szívesen mennék, de valójában nem tudok.

Cosmo: Mit jelent számodra, hogy a zenéd rezonál a közösséggel?

LP: Mindent. Megtiszteltetésnek érzem. Pedig csak egy apró fogaskerék vagyok az előrehaladást segítő gépezetben – teszem a dolgom, ahogy előttem és utánam is sokan mások, úgy, hogy közben nem zárok ki senkit. Ez nagyon fontos számomra az életemben és a zenémben is. Bár mondjuk, ha nem tudod, hogy meleg vagyok… Hát, az nagyon cuki. Mert még jó, hogy meleg vagyok! De ezt nem kell folyton harsognom, egyszerűen csak jó, ha az emberek tisztában vannak vele. Hiszen a cél mindig csak az, hogy én és a többiek kevésbé érezzük magunkat egyedül. Rengeteget számít, ha látsz valakit, aki hasonlít hozzád. Mikor a kisgyerekek kiszúrnak maguknak egy-egy előadót, és azt gondolják: „Ez meg mi a fene? Kell valami ilyen az életembe”. És senki nem tudja, pontosan miért. Szerintem az univerzum, a civilizáció és saját magad felé is az a kötelességed, hogy légy önmagad, és egyúttal fogadd el a többieket úgy, ahogy vannak.

Cosmo: Sajnos nem mindenki gondolkodik úgy, ahogy te. A magyar LMBTQ-emberek az utóbbi időben például elfogadás helyett szinte kizárólag kirekesztést tapasztaltak. Mit üzennél nekik?

LP: Leginkább azt, hogy tartsatok össze. És beszéljetek a barátaitokkal, a többi emberrel. Szólaljatok fel és tüntessetek a diszkrimináció ellen. Tudom, hogy nehéz, de elengedhetetlen és tényleg működik. Három évvel ezelőtt ünnepeltük például a Stonewall-lázadás 50. évfordulóját. Az egy igazi népfelkelés volt. (Ennek következtében születtek meg az első melegjogi szervezetek Amerikában és úgy általában a világban – a szerk.) És ezek a dolgok számítanak. Mert egyetlen ember az egy dolog, de egy egész csoport… az már teljesen más.

Olvass még interjúkat a Cosmón:

Még több

Sztárhírek