A számtalan, nemek közötti egyenlőségekről szóló kampány ellenére a nők továbbra is úgy nőnek fel, hogy alárendeltebbnek érzik magukat a férfiaknál, állítja a Cosmo pszichológus szakértője.

Nekünk, nőknek különböző szabályoknak kell megfelelnünk egészen kis korunk óta. Iskolák, vallási hagyományok, és még a saját otthonunkban kialakult szabályok is gyakran vezetnek arra, hogy bizonyos magatartási formákat kövessünk. A fiútestvérek szobájának falán általában olyan közhelyes ábrákat találhatunk, mint például vonatok, autók és különböző labdák. Ezalatt nálunk, lányoknál bárányok, szivárványok, tündérek és királylányok mosolyognak vissza ránk. A szülők a fiúkat általában arra nevelik, hogy álljanak ki magukért, legyenek kemények, akár erőszakosak, és rejtsék el az érzelmeiket, amíg a lányoknak legtöbbször a passzív, udvarias, csendes és visszafogott viselkedést tanítják. Ezek a különbségek alapozzák meg azt, hogy alapvetően hogyan tekintünk magunkra, a férfiakra és a világra. Befolyásolják a fejlődésünket és végül azt is, hogyan védjük meg magunkat szorult helyzetben. „A fiútestvéreimet mindig kishercegként kezelték otthon – mondja Anikó, a 25 éves koordinátor. – Nem arról van szó, hogy én nem éreztem magam különlegesnek, de az én »különleges elbírálásom« feltételhez volt kötve – ellentétben a testvéreimével. Az elismerésem valahogy mindig azzal volt kapcsolatos, hogy milyen jól végeztem a jó kislány szerepét.” Ez nagyrészt abban testesült meg, hogy Anikó gyakran segített az édesanyjának és nagynénjének a főzésben és más ház körüli feladatban. „A két fiú gyakorlatilag azt csinálta, amit akart, amíg a szobájuk rendben volt. Az édesapám keményen a körmükre nézett, de anyukám még így is sokszor besurrant a szobájukba, és rendet tett helyettük, hogy elkerülje a számonkérést – ami egy másik jellemző vonás volt a férfiak között a házban.”

Orsi, a 29 éves színészetet oktató lány Anikóéhoz hasonló cipőben jár. „A kisöcsémet, Tibit, mindig is úgy nevelték, hogy nőként tiszteljen engem és a nővéremet, de rengeteg olyan dolog felett elsiklottak vele kapcsolatban, amelynek az oka egyértelműen nem a kora volt, hanem, hogy fiúnak született. Még 24 évesen is azt csinálhatta, amihez kedve van, akármilyen extrém dologról is van szó. Teljes szívemből szeretem őt, de ennek ellenére sokszor panaszkodom az anyukámnak róla, aki egyébként meglehetősen előrehaladott gondolkodású, akár feministának is mondhatjuk. Viszont ő tudja, hogy az édesapámat mi teszi boldoggá, és ez a legfontosabb neki. A hagyományos szerepeket határozottan rám erőltették – hacsak nem éppen a vasárnap délutáni kerti grillezésről volt szó, amelyet apám és az öcsém előszeretettel végzett macsó tevékenységként (illetve azért, hogy learassák a babérokat). De ki más lenne felelős ekkor is a tányérok elmosogatásáért, mint mi, lányok?”

Folytatás a Cosmóban!