Fun Fearless Female sztorik, ahogy még sosem hallottad őket

A megújult Cosmo.hu csapatát már megismerhetted, szóval ideje, hogy a régi szerkesztőségi tagokról is többet megtudj! Ráadásul a történeteik felérnek egy látogatással.

Fun Fearless Female sztorik, ahogy még sosem hallottad őket

Gondoltad volna, hogy idén 24 éve létezik a Cosmo Magyarországon? A szerkesztőség persze az évek során többször is átalakult, de van, ami sosem változik: a csapat tagjai szórakoztatóak és rettenthetetlenek. Csupa Fun Fearless Female, pont mint a tematikus hetünk és a Cosmopolitan szlogenje. Nosztalgiázni mindig jó és vicces, ezért megkértünk 3 korábbi kollégát, hogy meséljék el az itt szerzett Fun, Fearless és Female tapasztalataikat.

#Fun

Aki mesél: Sinkó Edit, a Cosmopolitan korábbi vezető szerkesztője

Sinkó Edit

Sinkó Edit

Fiatal Ultrajófej Nők – na, ezek voltunk mi a szerkesztőségben, hosszú-hosszú éveken keresztül. 13 évig dolgoztam a Cosmopolitan magazin vezető szerkesztőjeként, így bátran állíthatom: nem kevés vicces – és persze néha kevésbé vicces – sztorit éltünk meg együtt, amin „még mindig” és „már” képes vagyok hangosan röhögni. Mert mi lett volna velünk a híres „pasi-fal” nélkül, melyre mindig rajongásunk legújabb alanya került ki. Így lett a dísze Joaquin Phoenix, Adam Driver, Benedict Cumberbatch (de jó, hogy csak leírnom kell, nem kimondanom), de egyik reggel Baby Yoda bámult szégyenlősen rám a szerkesztőségbe lépve. Nem csak csúnya, de kiskorú is, tudom. Mégis befogadtuk, és ha jól emlékszem, senkinek nem volt szíve megszabadulni tőle. De mindig nagyon nevetnem kell azon is, amikor igyekeztünk a szülinaposainkat meglepni valami kis ajándékkal, tortával és Happy Birthday-klasszikussal. Ezt rendszerint pont annak sikerült leggyorsabban elindítania, akinek egy nagyothalló készülékkel sem lehetett volna hallani a hangszóróját. Gyakran tartottunk pénteki retro-napot, olyankor sorra tettük be a 90-es évek nagy slágereit, és rötyögve nosztalgiáztunk a diszkós éveken, amikor még napszemüvegben, szívószállal táncoltunk. Soha nem felejtem el a mögöttem ülő kolléganő egyszavas telitalálat-beszólásait, amit általában csak én hallottam, és majd megfulladtam a röhögéstől. Arra a kolléganőmre is emlékezni fogok, aki egy 12 órás lapzárta után érzett késztetést, hogy bemutassa a hableányok speciális mozgását – a szőnyegpadlón. Persze valaki mindig dobott egy hasast vagy hátast a tartásjavító ülőlabdáról, amit egy nagy puffanás jelzett. Ez azokon az értekezleteken történt meg leginkább, amikor éppen valami nagyon fontos témán agyaltunk, és a feszültség kézzel tapintható volt.

Sorolhatnám még bőven, miért volt jó a Cosmóban dolgozni, de néhányat azért megtartanék magamnak, magunknak, a Fiatal Ultrajófej Nőknek, akiket egytől egyig a szívembe zártam.

#Fearless

Aki mesél: Szabó Patrícia, a Cosmopolitan korábbi főszerkesztője

Szabó Patrícia

Szabó Patrícia (Fotó: Potyondi-Galasi Orsi/Pure & Pastel Photography)

Kezdetben nem éreztem jól magam a Cosmopolitan élén: rengeteg szabályra oda kellett figyelnem, a kollégákkal is többször súrlódtunk. 2005 májusában lettem főszerkesztő a magazinnál és az első hónapokban számtalanszor fontolgattam a felmondást. Őszre azonban csökkent az engem érő nyomás kintről és kialakult egy szuper csapat: olyan emberekkel vettem körül magam, akik hozzám hasonló habitusúak voltak és jól éreztük magunkat egymás társaságában. Utólag ezt egy volt kolléganőm az aranykornak hívja. Nagyon szerettünk együtt lenni, de azt hiszem, ez a magazinon is átjött.

Ez az időszak erősebbé tett. Ki kell tartani a nehézségek ellenére is: a rossz atmoszféra is átfordulhat jó dologgá, csak tenni kell érte, és meg kell találni a megfelelő társakat hozzá. Hihetetlenül sokat jelent, ha olyanokkal dolgozhatunk együtt, akikkel egyfelé haladunk.

A csapatmunka mindig fontos volt az életemben – és a humor is. Sosem voltam az a típusú vezető, aki csendet teremtett volna, mindig együtt nevettünk és sok őrültséget csináltunk. Volt rehab sarok, ahová a fáradt dolgozó lefeküdhetett, csináltunk magunknak tűzvédelmi magazint és megannyi mókás pillanatunk volt közösen. A mai napig jóban vagyok olyan volt amerikai kollégámmal is, akit az első New York-i utamon ismerhettem meg. Ráadásul láttam Mr. Biget is az utcán az első vizitemnél a nagy almában. (Chris Noth karaktere a Szex és New York című sorozatban – a szerk.) Az amerikaiak habitusa és munkamorálja egyébként szokatlan volt magyar szemmel, újdonsült főszerkesztőként: keményen indítanak! Én az a típus vagyok, aki ilyenkor először elbújik 1-2 napra, aztán erősebbé válik tőle. De ebben az időben kellett megtanulnom kezelni azt is, hogy két életem van: az egyik, amit élek, a másik, amit pletykálnak rólam. Elengedtem a szóbeszédeket, elfogadtam, hogy nincs hozzájuk közöm. Fel kell készülni arra, hogy a siker miatt az embernek több irigye lehet, és van, aki csak a pozícióddal akar barátkozni. A mai napig gyakran megállítanak (legutóbb az uszodában úszott oda mellém valaki) azért, hogy elmondják, mennyi bátorságot merítettek az írásaimból. Van, aki összegyűjtötte a cikkeimet, volt, aki azt mondta, miattam lett újságíró, mert olvasta a Cosmopolitant. Ma már az ismertséget (amit a magazin főszerkesztése adott) arra használom, hogy felszólalhassak az olyan ügyekben, amelyek közel állnak a szívemhez – például a nők elleni bántalmazás vagy a pedofília kapcsán. A bátorságot, amit a Cosmopolitannél szereztem, próbálom a számomra fontos problémákra vagy értékekre irányítani.

#Female

Aki mesél: Sági Ildikó, a Cosmopolitan korábbi divatszerkesztője

Sági Ildikó

Sági Ildikó (Fotó: Pejkó Gergő)

A magazinos fotózásokon az volt a feladatom, hogy sikerüljön előcsalogatni az alanyokból az önbizalommal teli, nőies énjüket. Ez mindig picit nehezebb terep, ha nem hivatásos modellekkel dolgozunk. Ilyenkor ugyanis nem csak az volt a fontos, hogy Cosmós és szexis legyen a ruhájuk, nekik is jól kellett magukat érezniük benne. Ha olyan nő szerepelt a képeken, akivel még sosem dolgoztam, akkor mindig infógyűjtéssel kezdtem a munkámat. Az öltözettel eltakarni és kiemelni is tudjuk az alkatunk egy-egy részét is, ezért próbáltam mindig előre felmérni, mi lehet majd előnyös annak, akit épp fotózunk. Megpróbáltam kitalálni, mi tetszhet neki, utánanéztem, ő mit visel szívesen a hétköznapokban. Volt, hogy fel is hívtam előtte, hogy beszélgethessünk a koncepcióról, és ezek alapján gyúrtam össze a szetteket, és próbáltam kihozni mindegyikükből a magabiztos nőt.

Amikor például olyan sportolónővel dolgozhattam a Cosmopolitannél, akinek alapvetően nincs túl sok lehetősége nőiesen öltözni, teljesen kivirult attól, hogy viszontláthatta ezt az oldalát is a képeken. Felvillanyozó élmény az ilyen mindenki számára.

Amikor pedig civil, hétköznapi embereket öltöztettem a magazinnál, egyetlen fegyverem volt arra, hogy ráerősítsek az önbizalmukra: rájuk adtam, ami szerintem igazán jól állt nekik, a tükör elé állítottam őket, és elmondtam, melyik szín vagy fazon miért a legelőnyösebb. De azért mindig odahívtam erősítésnek a fotósokat is. Utólag sokszor visszajelezték nekem, nekünk, hogy soha életükben nem készült ennyire jó fotó róluk. És boldogan mentek haza, még akkor is, ha az elején kicsit feszélyezve érezték magukat.

Még több

Te Te Te