„Rajongok azokért, akik mernek rajongani” – Steiner Kristóf írása

Hiányoztak Steiner Kristóf cikkei? Meglepetéééés: mostantól ismét találkozhatsz velük a megújult Cosmo.hu-n! Kezdésnek vesd bele magad csupaszív vallomásába, miért olyan fantasztikus érzés rajongani. Igen, felnőttként is.

Engem nem érdekel, mennyi hialuronsav van az arcában. Az sem érdekel, ha megcsináltatta a seggét, de még az sem, hogy hatvanhárom évesen tangában jelenik meg nyilvánosan… azaz érdekel, de nem zavar, sőt. Szeretem. Mert én ilyennek szeretem. Pont így, ahogy van, és nem azért, mert épp üstökösként hasít a popkultúra egén. Ahogyan nem fogom megutálni őt, vagy elfordulni tőle azért, mert épp kevésbé népszerű. Vagy egyáltalán nem. Elvakult rajongó vagyok? Oké, vállalom

Ezeket a sorokat órákkal azelőtt jegyzem le, hogy megtörténik. Itt van. Végre! Holnap a miénk lesz a Madame X koncert, dokumentumfilm, színházi előadás, amelyet Madonna koncertturnéján rögzített – természetesen kétszer is ott voltam a show-n. De arra is emlékszem, amikor egy lisszaboni múzeumból kilépve először hallgattuk meg kedvesemmel a legutóbbi album első kislemezét, a Medellínt. Olyan izgatott vagyok, hogy minden egyes sejtem egyenként ujjong, és minden reggel, mikor kinyitom a szemem, úgy veszem kezembe a telefonomat, mintha a világbéke bejelentését várnám. 

Madonna

Fotó: Getty Images /eff Fusco / Stringer

Nekem Madonna túl sokat adott már életem során ahhoz, hogy exkuzálva magam, magyarázkodva, flegmán közöljem, hogy: Ja, régen menő volt, de manapság csak rombolja a nimbuszát, és hát a zenéje sem olyan, mint volt…”.

Nem fogok vérre menni azokkal, akik szerint ciki, hogy a pasija az unokája lehetne, azokkal sem, akik szerint már nem is hasonlít egykori önmagára, és persze azokkal sem, akik, bár csak a Like a Virgint, a Vogue-ot, meg a Hung Upot vágják tőle, mert az ember nem vitatkozik olyanokkal, akik szerint a víz valójában nem nedves, az ég zöld, a fű pedig kék. 

És most nem fogok korszakról korszakra végigvezetni minden Madonna-tagadót az Egyetlen Királynő karrierjén, a populáris kultúrára gyakorolt hatásán, nem fogok videókat linkelni arra vonatkozóan, hogy márpedig igenis tud énekelni – megtettem már elégszer, meg hát ez a cikk igazából most nem róla szól. Hanem a rajongásról – mint jelenségről. Mint élményről. Mint (ön)védelmi és társadalommal való megküzdési mechanizmusról. Mint pszichológiai fogalomról. A rajongó, és a rajongott szemszögéből… 

Hétéves voltam, amikor egyszer átmentem játszani a szomszéd kislányhoz, Melindához. A kis szobácskája kellős közepén ült a kazettás magnójával, és önfeledten énekelt a zenével, hogy: „Ramm-tamm-tamm-tamm-ta-ra-ta-ta-ta-tamm, csuhájjá!” A dal megérintett, majd mikor megláttam, hogy Meli a tenyerében szorongatja a kazetta tokot, azonnal mellé kuporodtam. „Ő Szandi!” – lelkendezett a szomszédom. „Hát nem aranyos?” „De.” – feleltem, bűvölten bámulva a svájci sapkát és farmert viselő lányt. 

Pár nappal később a családi autónkban ülve egyik Szandi szám követte a másikat a „rádióban” – ahogy én hittem -, majd amikor hazaértünk, édesanyám kivett egy kazit a magnóból, és a kezembe adta: „Ajándék!”, én pedig sírtam a boldogságtól. Hűséges rajongóként voltam Szandi koncerten tizenévesen a Békásmegyeri Közösségi Házban, majd harmincévesen Tel Avivban, a kettő között pedig gyakorta énekeltem pityókás karaoke partikon a Majdnem Monroe-t, máig fejből tudom a kedvenc párbeszédeim szövegét a Szerelmes szívek című filmből, néhány naponta ránézek Szandi Instájára… 

…és máig meghat, amikor válaszol a hozzászólásaimra, amikor pedig időnként rám üzen valami kedveset, megmozdul bennem a gyermeki lélek. Azt hiszem, ez a fajta, felnőttkorban gyakorta már réges rég odaveszett naivitás az, amit a rajongás ad.

Van, aki azt mondja: csak a birka lelkű emberek rajonganak, akik sodródnak az árral, a trendekkel, behódolnak, szánalmasak… szerintem viszont sokkal könnyebb orrot felhúzva kijelenteni, hogy „a rajongás infantilis”, mint megmaradni követőnek, még akkor is, amikor már mi magunk is „követve vagyunk” …mert mindannyiunkat követnek ám, mindannyiunknak vannak rajongói, még azoknak is, akik egyetlen social felületen sincsenek fent.

A gyerekek rajonganak a szüleikért – majd egy ponton már azt is cikinek tartják, hogy megöleljék őket. Az épp csak megismert barát, akivel azonnal egymásra kattanunk, szintén rajong értünk, ahogy mi érte… az első félreértésig, amikor is kiderül: „nem az, akinek hittem”. Rajong a szerelmes vágya titkos tárgyáért, majd ha az nem vesz tudomást róla, vagy történetesen beteljesül a vágya, és randizni kezdenek, valahogy tompul a lelkesedés. Rajong értünk, aki felnéz a munkánkra, de titokban konkurenciaként is gondol ránk, titokban rajong értünk a szomszéd, amiért olyan szép zöld a gyepünk, rajong a sarki szupermarketben a pénztárosnő, akinek olyan kis csutka haja van, és ámulva bámulja a hajunkat. 

És ez jó érzés… de felnőttként nem szívesen ismerjük be, hogy a mi rajongásunknak is vannak alanyai. A közvetlen környezetünkben. Az Instagramon. Különösen nem a „sztárvilágban”, ahol „minden felszínes”, így aztán „Én nem rajongok azokért, akiknek azonosulok a munkásságával – egyszerűen csak megértem őket. Egy szinten vagyunk.” És naná, mind egy szinten vagyunk – hiszen emberek vagyunk. Ugyanakkor senkivel sem vagyunk egyformák, és ideális esetben, ha nem vagyunk eltelve önnön csodálatosságunktól, képesek vagyunk felismerni, ha valaki inspirál minket. Ha valakitől tanulhatunk valamit. Ha valaki kizárólag önmagért rajong, vagy még az is derogál neki, elfogadom.

Ugyanakkor, én 40 évesen is örök hálával tartozom a Roxette együttesnek, különösen a csapat fiú tagjának, Pernek, aki először értette meg velem: engem bizony jobban izgatnak a srácok, mint a lányok.

Ugyanígy életem végéig értékelem majd a Spice Girlst, amiért a maguk plasztik-fantasztik módján megismertették a mainstream mezőnnyel a girl power eszméjét, megágyazva annak, hogy a feminizmus, a gender-egyenlőség, a sokszínűség és sokféleség elfogadása és befogadása beszédtéma lehessen. 

Spice Girls

Getty Images / RJ Capak

Soha nem lehetek elég hálás Britney-nek, amiért megmutatta nekem, hogy oké összeomlani, lehetséges talpra állni, de még Paris Hiltonért is hajlandó vagyok tűzbe tenni a kezem, mert ma is vallom, amit akkoriban, amikor a a VIVA tévén pink szájfénnyel az ajkaimon csücsörítettem: sokkal intelligensebb, összetettebb, és talpraesettebb annál, mint az imázs, amelyet megálmodott magának, és amellyel kiharcolta, hogy a világ megtanulja a nevét. De nemcsak „popsztárocskákért” rajongok ám.

Ugyanilyen lelkesedéssel ölelem a szívemhez a Kis herceget a tisztaságáért, Alice-t, amiért kimerészkedett Csodaországba, és Dorothy-t, amiért összeütötte a rubin cipellő sarkait, mert megértette: ha nem találja a boldogságát a farm kerítésénél, bizonyosan nem is veszítette el igazán.

Rajongok Hieronymus Bosch-ért, amiért képes volt olyan szépségesen megjeleníteni a szenvedést, és fájdalmasan a boldogságot. Rajongok a görög falucskánk tengerparti tavernájának szakácsáért, amiért ő készíti a világ legropogósabb cukkini chips-szét, és rajongok a szerelmemért, Nimiért, hiszen hogyan is ne tehetném, amikor olyan elképesztően, már-már megrázóan mesés lelke van. És rajongok az apukámért, amiért nem terrorizál, manipulál, és egzecíroztat, hanem egyszerűen csak mellettem van, és hagyja, hogy mellette legyek. 

És rajongok azokért, akik mernek rajongani. Rajongok érte, hogy olyan sokan vannak, akik odalépnek hozzám, hogy elmeséljék, mit jelentett nekik egy-egy írásom. Hogy hogyan határozta meg önmagukhoz való viszonyukat az én saját magamhoz való viszonyom. Hogy elmondják, hogyan változtak, megismerve mindazt, amiben hiszek, ami szerint élek.

És nem érzem magam sem többnek, sem kevesebbnek náluk – mert a rajongás bizony egy adok-kapok viszony, amely állandó energiaáramláson alapszik.

Így éreztem magam, amikor Sigourney Weaver mellém állt egy fotó erejéig, és a kérdésemre, „Mikor lesz új Alien-fim?”, azt felelte: „A Cég szerint senki sem kíváncsi egy hetvenéves Ripley-re…”.

Igen, megadatott – hála az égnek, és nem mellesleg, sokszor épp a Cosmónak köszönhetően – , hogy találkozhattam azokkal, akikre felnézek. Cosmoboy-ként, a magazin szerzőjeként interjúzhattam Jake Gyllenhallal, akinek olyan illata van, hogy máig beleborzongok, ha rá gondolok, Anne Hathaway-jel, aki édesen belepirult egy kérdésembe, a Szex és New York összes főhősével, amikor SJP megjegyezte a beszélgetés végén: „Szenzációs beszélgetőtárs vagy, ha New Yorkban élnél, most számot cserélnénk”, és tehettem fel kérdést Madonnának a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol a tízperces sajtótájékoztató során négy percen át válaszolt nekem.

Jake Gylenhaal

Getty Images / Dimitrios Kambouris

És most biztos van, aki szerint „hencegek”, de ők nem tudják, mit jelent önzetlenül örülni mások sikerének, örömének, boldogságának. Mert azt hiszem, mindenek felett erről tanúskodik az a ritka emberi kvalitás, amikor valaki képes önfeledten rajongani, és „megfelnőttesedve” sem kiábrándulni a rajongottból: azt mutatja, a kárörvendő, kivagyi felnőttkor nem oltotta ki belőlünk a lángot, amely nem csak önmagunkért, hanem másokért is ragyog. A soraimat egy hétköznapi, személyes élménnyel zárom – amikor is a napokban vendégségben jártam Dolly barátnőnknél: a német származású hölgynek egy csodaszép, 360 fokos-panorámás, kék-fehér csodaháza van itt, Methana félsziget egyik eldugott kis falvában. 

Én pedig – miután körbevezetett a Mamma Mia minden egyes jelenetét sarokbaállító varázs-lakon – a szemébe néztem, és könnyekkel küzdve mondtam ki: „Úgy örülök neked.” – nem pedig „Irigyellek”. Hiszem, hogy a féltékenység, irigység megkeseríti a lelket és tompítja az elmét. Engem boldoggá tesz azt látni, hogy Dolly, SJP, Sigourney Weaver, Anne Hathaway, Jake Gyllenhall (részegítő bukéja), Szandi, és Madonna (naná, hogy Madonna, mindig-mindig Madonna) fényességesen suhanva teljesítik be küldetésüket az Univerzumban: örömöt okoznak, ösztökélnek, hitet adnak. Köszönöm, hogy imádhatom őket.

Még több

Te Te Te