„A fiúk a norma, a lányok az eltérések, a fiúk a középpont, a lányok a periféria” – Mikor jön rá Hollywood, hogy nem ilyen női karaktereket akarunk?

Ne érts félre: odáig vagyunk az alábbi női karakterekért, legyen szó akár Hermione Grangerről, Harley Quinnről vagy akár Natasha Romanoffról. Azáltal azonban, hogy rajtuk kívül nincs más lány a saját csapatukban, Hollywoodnak nem sikerül úgy ábrázolni őket, ahogy ők és a női közönség megérdemelné.

„A fiúk a norma, a lányok az eltérések, a fiúk a középpont, a lányok a periféria” – Mikor jön rá Hollywood, hogy nem ilyen női karaktereket akarunk?

Ha megnézed a Netflix Attack of the Hollywood Clichés! című produkcióját – amiben Rob Lowe sorra veszi a legfáradtabb közhelyeket, amikkel filmnézés közben találkozhatsz –, talán az összes ismerős lehet a final girltől az olyan részletekig, mint „a mérges asztalsöprés”. Azonban le mernénk fogadni, hogy tudnak olyat mutatni, ami annyira ismeretlen, mint amilyen logikus: a Törpilla-elv. A gyakorlat, ami olyan bevett Hollywoodban, hogy fel sem tűnik a létezése, hiszen gyerekkorunk óta ezt látjuk normálisnak. Hogy miről is van szó?

„A Törpilla-elv egy magányos nőre utal egy tesztoszteronnal átitatott kalandban, aki miatt a filmesek kipipálhatják a diverzitást. A név a Hupikék törpikék világából ered, ahol Törpilla az egyetlen hölgy a törp pasik között” – fogalmazza meg Rob Lowe nem kicsit cinikusan.

A kifejezés Katha Pollitt elméletíró tollából származik, aki 1991-ben használta először a szót a New York Times magazinnak írt cikkében. Pollitt a fenti meghatározást még azzal is kiegészíti, hogy a jelzésértékűen létező női karaktereket szinte kivétel nélkül sztereotip módon ábrázolják. Pollitt szerint a feladatuk a feminitást képviselni, amit négy módon érhetnek el a filmesek: romantizálják, hiperszexualizálják vagy hipernőiessé teszik őt, netán ő lesz a csoport anyafigurája.

Harley Quinn, a szexuális tárgy

A Törpilla-elv női karaktere gyakran a férfi vágyak megtestesítőjeként szolgál: az ábrázolásában a férfitekintet érvényesül, ami szexuális tárggyá redukálja a nőt. Indokolatlanul nagy hangsúlyt kap a testük – igen, még akkor is, ha kezdetben nem hiperszexualizálva mutatták be a csapat Törpilláját: Leia hercegnőt például eleinte egy alaktalan fehér ruhában ismerjük meg, de a Jedi visszatérre már aranybikiniben kell pózolnia Jabba rabszolgájaként.

A férfitekintet tárgyiasító szemlélete csak viszonylag lassan érvényesül a messzi-messzi galaxisban, ám más univerzumokban ennél jóval hamarabb és agresszívebben igyekeztek kielégíteni a filmesek a férfi nézők fantáziáit. A 2016-os Öngyilkos osztagban Margot Robbie Harley Quinnje volt az egyetlen lány a csapatban, az ábrázolása pedig tankönyvi példája a férfitekintet jelenségének. Megvan az a jelenet, amikor Harley egy csapat katona előtt öltözik át, a kamera pedig lassan pásztázik a lábától a felsőtestéig, vagyis mondjuk ki: végigméri őt?

Ez például látványosan nem a női közönségnek szól, ahogy az sem ahogyan a továbbiakban keretezi őt a kamera. A fókusz a mellein van (amit egy push-up melltartóval tettek még hangsúlyosabbá), a pólója stratégiai helyeken szakadt el, a nadrágja inkább egy bugyi, ráadásul még egy konkrét nyakörvet is visel. Ezáltal tehát hiába ő az egyetlen női karakter az osztagban, mi, lányok mégsem tudunk azonosulni vele, hiszen nem azért került a sztoriba. Nem úgy a Ragadozó madarakban, ahol a női tekintet érvényesül látványosan: a kamera Harley arcát és szemét nézi, minden ruhát, frizurát és kiegészítőket illető döntése a sajátja. Nem a férfiaknak akar megfelelni, hanem saját magának – és lám, még így is képes volt szexi maradni.

Harley Quinn

Harley Quinn ábrázolása az Öngyilkos osztagban vs. a Ragadozó madarakban (Fotók: RTL Sajtóklub, HBO)

Pontosan ezt az ívet járja be Natasha Romanoff is, aki csak az önálló mozijára tudott túllépni a hiperszexualizált Törpilla-mivoltján. Míg az első Bosszúállókban a tesztoszteronfelhőből kilépve egy minden szempontból vonzó nő bukkan fel extra feszülős ruhában és tökéletesen besütött hajjal, addig a Fekete Özvegyben gyakorlatilag beismerték, hogy Natasha karakterét elsősorban biodíszletnek használta az MCU, akinek egyetlen feladata volt: legyen dögös, és egyúttal változtattak is az addigi tendencián. Ez utóbbi pedig nemcsak magára a filmre, hanem a marketing-stratégiára is érvényes: kezdetben a poszterek is Scarlett Johansson testére fókuszáltak, de annak ellenére, hogy árucikké redukálták, a merchandise-ban már nem kapott helyet. Az évek során azonban a Marvelnél rájöttek, hogy nem így kell megszólítani a női nézőket, így érzékenyebbek lettek a poszterek és már Fekete Özvegy-merchandise-t is simán lehet venni.

Kötelező szerelem: Eleven, Hermione és Gamora

Natasha nemcsak a tárgyiasító szexualizálásra kiváló példa, de a romantizálásra is. Hiszen Steve Rogersszel, Clint Bartonnal és Bruce Bannerrel is összehozták már a filmek során – hol csak utalás szintjén, hol kifejezetten expliciten. A Törpilla-elv ismeretében pedig ez abszolút nem meglepő, sőt, szinte szabály. Hiszen, ha egyetlen lány van a fiúk között, elkerülhetetlen, hogy (legalább) egyikük beleszeressen.

Bosszúállók: Ultron kora

Fotó: RTL Sajtóklub

Hiába beszélünk badass, vagány csajról, hihetetlen képességekkel végül mégis a partvonalra sodródik, hogy már csak romantikus szerepben tűnjön fel. Nem arról van szó, szeretjük a szerelmi szálakat, de visszatérő precedensként már problémás a helyzet. Gondolj például Hermione Grangerre, aki nélkül Harry és Ron semeddig sem jutottak volna, ám a Harry Potter és a Tűz serlegétől fogva (a Félvér hercegben pedig aztán különösen) a képernyőn töltött idejének nagy részében a Ronnal való kapcsolatával volt elfoglalva. Vagy ott van Gamora, akibe persze, hogy Peter Quill azonnal beleszeret – A galaxis őrzői 2 aztán korrigált a Törpilla-elven azzal, hogy Mantis is bekerült a képbe –, de a sorozatok sem szabadulhatnak a gyakorlattól.

A Stranger Thingsben Eleven egy csapat fiú közé csöppen, akinek nem kellett sok, hogy összejöjjön Mike-kal. Elevent aztán a második évadban felváltja Max (amíg Millie Bobby Brown karaktere a saját útját járja), aki után egyszerre ketten, Dustin és Lucas is vágyakoznak, de olyannyira, hogy néha eszedbe juthatott: miért akar Max egyáltalán ehhez a társasághoz tartozni? Majd végül a harmadik évadban elsősorban mindkét lány a srácok barátnőjeként létezik.

Stranger Things

Fotó: Netflix

Wonder Woman és Fiona – mi a közös bennük?

Ha Hollywood Törpilláinak egyszer sikerül szabadulni a romantikus és/vagy szexualizált színezettől, akkor csak egyetlen lehetőségük maradt érvényesülni a férfivilágban: ők lesznek a srácokat nevelő érett hang vagy – ami még ennél is direktebb – a nyilvánvaló anyafigura.

 

Nem véletlenül csak ez a két véglet (azaz az anyafigura vagy a hiperszexualizált, szerelemre teremtett nő) létezik a Törpilla-elv női karaktereinek ábrázolásakor, hiszen ahogy Havas Júlia Éva is megfogalmazta a Női sorozatok: Kettő plusz kettő című tanulmányában a kortárs hollywoodi nőkép az Anya-Kurva archetípusok skáláján mozog. Ezeknek „gyökere a keresztény alaptörténetek szintjén a bibliai Mária—Mária Magdolna ellentétpárban érhető tetten” és létezésük a bizonyíték, hogy a nőt a tömegkultúra alapvetően „testként/szexualitáskódként” értelmezi.

Érdekes, hogy Natasha Romanoff ezt a rubrikát is simán kipipálja (ő lenne Törpillák alfája és omegája?), de abban a műfajban, amikor a nő feladata, hogy – ahogy Jess Cagle fogalmaz a Netfix műsorában – „ferde szemmel nézzen a pasikra, és megmondja, milyen éretlenek”, Wonder Woman köröket ver szuperhőstársára. Gal Gadot karakterét kezdetben fordított pozícióban ismerjük meg – az amazonok szigetén a nők vannak többségben, az idecsöppent Chris Pine az egyedüli férfi –, azonban amint elhagyják a szigetet, Diana a saját filmjében is azonnal Törpillává válik (a második világháború katonái között) és még romantikus szerepbe is kényszerül. Az igazság ligájában aztán a romantikus vonal ugyan nem faktor többé, viszont Wonder Woman erősen szexualizálva lesz (a Joss Whedon-féle változatban erőteljesen, Zack Snyderében kevésbé) és sorra tesz nevelő célzatú kiszólásokat. „Gyerekek. Gyerekekkel dolgozom” –mondja egy ponton.

Az igazság ligája

Fotó: HBO

Amikor egy szinttel ennél is tovább lépünk, akkor kerülnek kvázi vagy konkrét anyaszerepekbe a nők. Előbbi megjelenhet akképpen, hogy a lány kiszolgálja a csoport többi tagját – mint Fiona a Shrekben, aki egyébként szintén gyakorolja a rosszalló tekintetet –, utóbbi pedig úgy, hogy konkrét édesanyákról van szó. Ilyen például a Micimackóban Kanga. Mert igen, bármennyire is sokkoló, Malacka valójában nem lány (erre mi is csak nemrég jöttünk rá). Pedig rózsaszín, a magyarhangja Földessy Margit és amúgy minden feminin jegyet magán hordoz. Pont úgy, ahogy a Törpilla-elv legtöbb képviselője, ha mesékről van szó.

Az igazi Törpilla

A gyerekeket célzó filmekben és sorozatokban az elv hiperfeminizált aspektusa érvényesül: jól beazonosítható, egyértelműen nőies jegyekkel ábrázolják az egyetlen lányt a történetben. Az első Toy Story-ban Bo Peep rózsaszín, fodros ruhát visel és szőke a haja, Minnie egér masnit hord, a Spongyabobban Szandi pedig pink virágot. A Hupikék törpikékben – ahonnan maga a kifejezés származik – Törpillát kifejezetten a fiú törpök nyugalmának megzavarása érdekében kreálta Hókuszpók. A terve azonban nem jött össze, hiszen Törpapa valódi törplánnyá varázsolta őt: Törpilla pedig a nagy szempilláit csábítóan rebegtetve, szexin hullámzó szőke hajjal, magassarkúban és fodros ruhácskában lépett a többi törp elé, akik egytől egyig sóvárogtak utána. Ezáltal átlépve a határt a hipernőies és a hiperszexualizált között, amit egyébként azóta a Herkulesben Megara, az Aladdinban Jázmin karakterénél is megfigyelhetünk.

A tokenként használt lány normaként való elfogadására tehát már gyerekkorunktól fogva kondicionál minket Hollywood. És pont ennek a problematikussága miatt kezdett el foglalkozni a jelenséggel Katha Pollitt, aki arra a következtetésre jutott, hogy

„az üzenet világos. A fiúk a norma, a lányok az eltérések, a fiúk a középpont, a lányok a periféria; a fiúk egyéniségek, a lányok típusok. A fiúk határozzák meg a csoportot, annak történetét és az értékrendjét. A lányok csak a fiúk relációjában léteznek.”

Pollitt állítását a Geena Davis által alapított, a média genderábázolását kutató intézmény Nemi elfogultság határok nélkül című tanulmánya – ami a világ egészének filmiparára vonatkozó nagyszabású felmérés volt 2014-ban – is alátámasztja és igazolja. A női nem reprezentálása ugyanis egyáltalán nem tűnik globálisan prioritásnak, sem a kamerák előtt és mögött, sem a mozivásznon. A rendezőknek csupán 7%-a nő, míg a filmeknek csak 10%-áról mondható el, hogy kiegyensúlyozott a nemek aránya a szereplőgárdában. A nőknek 31%-ban van szövegük, de csak 23%-ban kapnak főszerepet, a tömegjelenetekben pedig általában úgy 17%-nyi női statisztát láthatsz – ha ez az arány eléri a 33%-ot, akkor nődomináns filmként definiálják a produkciót.

A Törpilla-elv pedig valójában csak ront a helyzeten, hiszen egyenes következménye a tény, hogy a jelenséget alkalmazó filmek nem mennek át a Bechdel-teszten, ami a nemi elfogultság indikátora. Alapkövetelménye, hogy

  • legalább két női karaktere legyen,
  • beszéljenek egymással,
  • de ne egy férfi legyen a téma.

Dean Spade and Craig Willse elméletírók fogalmazták meg a legpontosabban, hogy miért is fontos ez a szempont: a teszt szerintük egyfajta kommentár arról, hogyan érvényesíti a média a káros nemek közti normákat azáltal, hogy a nők férfiakhoz való viszonya hangsúlyosabb minden más kapcsolat ábrázolásánál, a nők élete pedig csak annyiban fontos, amennyiben férfiakhoz kapcsolódnak. Ha pedig a film nem megy át a teszten, az az egész női nemről mond ítéletet.

Filmek, amikből viszont árad a girl power:

Még több

Te Te Te