Nyílt levél azoknak, akik 2022-ben is a méhemben turkálnak

A nőkben annyi lehetőség van: lehetünk tudósok, sportolók, zenészek vagy épp informatikusok. De mégis vannak még emberek, akik egyetlen funkciót látnak a nemünkben: a szülőgépet. Ebből lett elege olvasónknak, aki most nyílt levélben foglalta össze, mi a problémája ezzel a hozzáállással.

Kedves Te, akitől megtagadták a méheltávolítást, hátha egy nap egy férfi belép az életedbe és Ő gyereket akar,

átérzem, mennyire frusztrált vagy most. Olvastam Twitteren a posztod – sőt: ez motivált arra, hogy megírjam ezt a nyílt levelet –, amiben elmesélted, hogy a hiszterektómia lenne a legjobb esélyed arra, hogy megszabadulj a menstruáció havi szintű, súlyos kínzásától, amin már tényleg semmi nem segít. Hihetetlen, hogy annak ellenére, hogy boldog házasságban élsz a feleségeddel, akivel nem terveztek gyereket, a nőgyógyászod mégsem orvosi okokra, hanem arra hivatkozva tagadta meg a műtétet, hogy „talán egyszer elválsz, megváltozik a szexuális orientációd, találkozol egy férfivel, aki majd szeretne gyereket. És különben is: elködösíti az ítélőképességed a fájdalom.”

Csak sajnos mégis el tudom hinni. Az, hogy megkérdőjelezik a szexualitásodat – és a hasonló homofób megnyilvánulások – a magyar LMBTQ-közösség tagjai számára is ismerős. Ugyan heteróként veletek csak együtt érezni tudok, azonban olyan nőként, aki nem akar gyereket, azt pontosan tudom, milyen, amikor egy esetleges, gyerekre vágyó férfi függvényévé teszik a saját jövőmmel kapcsolatos döntéseim érvényességét. Milyen megalázó, amikor egyetlen mondattal elveszik a saját testem feletti autonómiát. Mert nem, nem fogom meggondolni magam akkor sem, ha szerintük emiatt örökre egyedül maradok (és ezzel gyakorlatilag azt mondják: csak potenciális anyaként van értékem). És akkor sem, ha Ryan Gosling kopogtat az ajtómon; nem vagyok Eva Mendes, aki csak azután akart szülni, hogy megismerte Ryant. Mert az ő esetük a kivétel, nem pedig a szabály.

Kedves Te, aki szerint a jövendőbeli pasimnak nem leszek elég gyerek nélkül.

Miért számítanak neked annyira ennek a – pusztán elméletben létező – férfinak a vágyai? Miért fontosabb az, amit ő akar, úgy, hogy még csak nem is az életem része? Miért nem tartasz képesnek arra, hogy rendelkezzek az életem felett? És ha már ilyen szinten empatizálsz ezzel az hipotetikus fiatalemberrel, engedd meg, hogy megkérdezzem: velem, a valóban létező nővel, mikor fogsz ekkora együttérzést kimutatni?

Mert nem tudhatod, hogy mi áll a döntésem hátterében: nem tudod mi zajlik a magánéletemben, mi a helyzet velem orvosilag, fogalmad sincs, hogy lehet-e egyáltalán gyerekem. És igen, az is elképzelhető, hogy belőlem szimplán csak hiányoznak az anyai ösztönök, nem érzem magam érettnek egy akkora felelősséghez, hogy rajtam múljon egy önálló emberi lény élete, mentális, fizikai és pszichés egészsége. De az is lehet, hogy csak élvezem a gyermektelenség jelentette szabadságot, a tényt, hogy ha kialvatlan vagyok, azt csakis magamnak köszönhetem, és azt, hogy azt csinálok az időmmel, amit én akarok. Valójában azonban nem tartozik rád, hogy mi az oka, annak, hogy így határoztam, hiszen mindez a te életedre nincs közvetlen (sem közvetett!) hatással, szóval kérlek, szállj ki a méhemből.

Kedves Te, akinek meggyőződése, hogy azért nem akarok anya lenni, mert utálom a gyerekeket,

tévedsz. I-M-Á-D-O-M őket. Szeretem, hogy képesek a legspecifikusabb kérdéseket feltenni (például, hogy a kört, a négyzetet vagy a háromszöget szeretem-e jobban) és a legkomolyabb választ várják rájuk (a háromszöget). Szívesen töltök velük időt: vannak barátnőim, unokatestvéreim, akiknek épp mostanában született kisbabájuk, és remekül érzem magam velük. De csak néhány órára. Pontosan annyi ideig, amíg a legjobb részemet kaphatják meg belőlem: a maximumon lévő energiaszintemet, a százszázalékos, osztatlan figyelmemet és a szeretetemet. Anyaként azonban ezt nem tehetném meg, hiszen nyúzott lennék, fáradt, folyton ideges és feszült, akinek az az óriási teher nyomja a vállát, hogy a nap 24 órájában felelős valaki másért.

Szívesebben leszek a jófej, cool nagynéni, akinek megvan a maga élete, mert számomra nem egy kisbaba jelenti a kiteljesedést. Az én hivatásom nem az anyaság. Vannak céljaim, vágyaim, álmaim, amiket szeretnék megvalósítani és elérni. Szeretnék minél több helyre eljutni a világban, látni a gízai piramisokat, sushit enni Japánban, búvárkodni a Nagy-korallzátonynál és elmenni egy igazi, hamisítatlan amerikai road tripre. Szeretnék nyelveket tanulni, fejleszteni magam, új dolgokat kipróbálni.

Szeretném megvalósítani önmagam a karrieremben, mert élvezem, amikor szakmai sikereket érek el. Pláne nőként. Hiszen nekünk a munkaerőpiac egy fokozottan nehezített pálya: sokkal keményebben kell küzdenünk a megbecsülésért, mint a férfitársainknak, akiktől egyetlen állásinterjún sem kérdeznek rá, hogy terveznek-e gyereket. Nekik lehet a magánügyük – nekünk nem: a társadalom elvárja tőlünk, hogy szüljünk, azonban a melóban ez óriási hátrányt jelent… Hogy is van ez?

Kedves Te, aki a legszuperebb anya vagy,

nem célom lebecsülni azt, amit szülőként teszel. Főleg akkor nem, ha nem azért szültél, hogy „legyen, aki gondoskodjon rólam idős koromban”, hanem mert valóban arra vágytál, hogy egy gyerek útját egyengethesd. Emellett nem zárom ki, hogy anyaként ne lehetne karriered. Ahogy azt sem, hogy számodra az jelenti a legnagyobb boldogságot, hogy a jövő generációját nevelheted – mert az anyaság a legkevesebb elismerést kapó, mégis legnehezebb munka. De kérlek, te se éreztesd velem azt, hogy kevesebb vagyok nálad, csak azért, mert nem lóg mindkét karomról egy-egy gyerek és nem gömbölyödik a pocakom a harmadikkal. Ne viselkedj velem úgy, mintha alsóbbrendű ember lennék, mert nem érzem magamban az indíttatást, hogy koszos pelenkákat cseréljek, naphosszat a játszótéren ücsörögjek vagy taknyos zsepikkel és random kavicsokkal legyen tele a zsebem. És kérlek, ne tégy úgy, mintha kevésbé lennék nő azért, mert a gondoskodásomat szívesebben fordítom a barátaimra, a szerelmemre, a növényeimre vagy a kutyámra. 

Szálljunk már le egy kicsit a nőkről:

Még több

Te Te Te