A lelkek drámai küzdelmét könnyed bájjal elegyítő film egy igazi (pozitív értelemben vett) „kakukktojás” az utóbbi idők gyenge mozikínálatában. Az alkotók nem engedtek a hétköznapi csábításoknak: olyan történetet választottak, ahol leplezetlenül jelenik meg a korabeli társadalmi rend kíméletlensége, olyannyira, hogy egy percig sem lehet kétségünk: mindezt még Hollywood sem képes felülírni.

Keira Knightley számára ismét jó terep, hogy színészi játéka középpontjába a jellemformálást állítsa (szemben Fiennes-szal). Ezúttal ugyanis lehetőséget kapott egy barokk fiatalasszony, Georgiana hercegné alakjának megformálására, aki korának extravagáns és divatteremtő nőideálját testesítette meg, miközben a háttérben keserves és fájó harcot vív a megváltoztathatatlannal. A herceget alakító Ralph Fiennes filmbéli házastársaként minduntalan érzelmi falakba ütközik, megtapasztalja a szerződéses házasság szenvedéseit, azt, amikor csak a férfi az úr.

Az életvidám, jó neveltetésű Georgianát fiatalon hozzáadják a gazdag és befolyásos Devonshire hercegéhez, akiről először úgy gondolja, méltó társa lehet majd az életben, de hamar csalódnia kell: a herceg ugyan mindent céllal tesz, „úgy igaz…” (szófordulat a filmből), mégis képtelen figyelembe venni a körülötte élők vágyait és érzelmeit, hiszen erre semmi sem kényszeríti. Élete nem több mint létfenntartás és befolyásának öncélú megőrzése. Mások boldogságát és létezésük értelmét feláldozza a rideg nemesi élet változatlanságáért, hitvese, Georgiana feladatát kizárólag fiú utód nemzésében látja. Férfiúi vágyait csakis olyan nők ágyában képes kielégíteni, akik fiút szültek a világba – mindezt tetézi a felesége iránti diszkréció teljes hiánya. Georgiana számtalan próbálkozása egyre csak kudarcot vall, majd lassan kibontakozó boldogságkeresésének útjába később gyermekei elvesztésének veszélye áll. Az anya választása egyértelmű és egyben látszólagos, hiszen a szerelem mi más, ha nem örök, még akkor is, ha a sírig plátói marad.

Feminista mozilátogatók számára a történet megütközést kelthet, mégis biztosítva érezhetjük magunkat afelől, hogy a nő mindig érez és mindig is ezt tette, hatalma és nagyszerűsége ebben áll.

A magyar származású operatőrrel (Pados Gyula) és a Mona Lisa mosolyából már méltán ismert Rachel Portman zeneszerzővel készült kosztümös filmalkotás érdekes és elgondolkodtató lehet a mai kor embere számára is, hiszen a racionalizmus rideg térhódítása és az őszinteségért, az embertől elválaszthatatlan érzelmekért való küzdelem ma is kimeríthetetlen témának bizonyul.

Szöveg: Bálint Ádám