Az utóbbi időszak legbénább és egyben legnagyszerűbb filmje egy befutott bulvárshowmanről és egy dörzsölt politikusról szól, egészen pontosan kettejük kommunikációs párharcáról. Az egyik oldalon egy még nem komolyan vett, a másik oldalon egy már nem befolyásos személy jelenik meg. A nem túl eseménydús történetet elég feszültre és izgalmasra vették az alkotók, beleszőttek többféle aspektust, úgymint személyes karriervágy, két ember nyílt párharca, kommunikációs és manipulációs trükkök és hasonló nyalánkságok. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy a mozi a jellemrajzokról szól, e nélkül – valljuk be – eladhatatlan lenne egy tévés vita.

Mert igen, az egész film egy tévés vitasorozat előkészületének és felvételének folyamatát mutatja be, ahol a mára már történelminek nevezhető tények és az ezekhez fűződő érvelések mellett nem kisebb hangsúly jut magukra a szereplőkre. David Frost egy ma is sikeres televíziós személyiség, aki akkoriban „találta fel” és vitte sikerre a ma is „méltán” sikeres délutáni beszélgetős műsorok ősét. Szakmai felkészültsége háttérbe szorult felszínes mosolya mögött. Ugyanekkor jutott csúcsra egy bizonyos Nixon nevű ember, aki annyira fent volt, hogy hamar le is pottyant a magasból, mivel a Szovjetúnióval és Kínával elért politikai eredményeit lenullázta a Watergate-botránnyal.

Ilyenkor mindenki a miértekre kíváncsi. No és persze arra, hogy ezt azok, akik benne voltak, hogyan adják elő. A történetnek értelemszerűen nem lehet happy endje, de nem is ezt várjuk, inkább tanulni vágyunk belőle. Kétség kívül lehet is: erkölcsöt és erkölcstelenséget, a hibák beismerésének nehézségét és azt, hogy miként másznak fel karrierista emberek gátlástalanul egymás hátán. Ha idealista vagy, érdemes megnézed, mert van benne emberiesség, de – ahogy több külföldi kritikus is megírta -, kihagyod, ha ki nem állhatod a hetvenes évek frizuráit.

Szöveg: Bálint Ádám

Kapcsolódó cikkek:

Vége a happy end-történetek uralmának!