2013.07.02.@ 11.07

Olvasnivaló egy könnyű koktél mellé

Jövőhéten jelenik meg Hidasi Judit vadiúj könyve, a Rozéfröccs, ami egy nagyon vicces romantikus regény. Az öt főszereplő a fővárosban keresi a szerelmet, a barátságot, az álommelót, és persze elsősorban önmagát. Itt, a Cosmo.hu-n elsőként olvashatsz bele!

Central Médiacsoport Zrt.
0 Megosztás

Oszd meg a cikket

Olvasnivaló egy könnyű koktél mellé

“A kezemben tartottam az iskolaújságot, amit a végzősök csináltak. Átfutottam, aztán leraktam.
Nem mintha kíváncsi lettem volna hogy ki hogyan teljesít, csak éppen mindent elolvasok, amit elém raknak. Betűfüggőségem is van.
Valamiért a nagyon magas, nagyon modell alkatú, nagyon mézszínű szemű, fekete lány engem szúrt ki magának. Határozott léptekkel közeledett a folyosón, forogtak utána a fejek. Az asztalhoz érve fölém tornyosult a száznyolcvan centijével.
– Honnan kaptad a szép nevedet? – kérdezte mosolyogva.
– Anyám festő – válaszoltam természetes arccal. Már amennyire az éppen a nyelőcsövemen legördülő kávé ezt engedte, ami talán a legrosszabb volt, amit életemben ittam. – Báh – fintorodtam el.
– Akartam mondani, hogy hagyd félbe a mozdulatot. Itt adják a világ legrosszabb kávéját.
– Felszólítás nélkül is félbehagyok mindent.
– Tényleg? – derült fel az arca, ezúttal gyermeki naívsággal. – Én is – bökte a mondat végére, és kétméteres combjait velem szemben tette le.
– Anyád Frida Kahlo után nevezett el? – kérdezte.
– Ja. Nem tudom, mit gondolt.
– Azt, hogy komoly kihívás.
– Hát, nem ismerhetett születésem előtt – vigyorogtam.
– Igaz. Ez enyém még most sem ismer.
Észrevettem, hogy magamban már Méznek hívom. Annak ellenére, hogy az egész évfolyam beképzelt sznobnak titulálta, én azonnal megkedveltem.
Mindig is azokat az embereket akartam kedvelni, akiket mindenki más utál.
Felvette az újságot az asztalról.
– Ezt olvastad? – kérdezte, és az egyik rövid írásra mutatott vérvörösre lakkozott körmeivel. – Zseniális a csávó.
– Nem.
Tétovázást nem tűrve az orrom alá dugta és felvonta szemöldökét.
– Akkor?
Ja, persze. Máris. Akkor még nem tudtam Méz egyik legfontosabb jellemvonását, amiben egyeztünk: terrorista.
Jobbnak láttam nekilátni az olvasásnak.
Egy glossza volt. Csak néhány sor.
Magamba szívtam a betűket. És a fülemig vörösödtem az izgalomtól.
Égtek a szemplőim. A hajam amúgy is lángolt.
Méz elmosolyodott.
– Tökéletes – mondtam katatón állapotban.
– Ugye? Annyira őszinte, hogy bele kell dögleni. Ez a legnehezebb.
– Őszintén írni?
– Nem. Úgy hazudni, hogy mindenki beveszi. Ha meglátod a srácot, majd megérted. Az a baj vele, hogy jóképű is, meg tehetséges is.
Először nem nagyon értettem, aztán mégis. Az írásban az a zseniális, hogy pont nem arról szól, mint amiről, és ettől az, ami. Okos.
A fekete egy szőke srácra mutatott, aki leginkább Simon le Bonhoz hasonlított. A nyolcvanas években.
– Ő írta – tette hozzá.
Hirtelen féltékeny lettem. A tehetségére. Én ilyet soha nem fogok írni. Újraolvastam.
Azonnal utáltam a srácot. Ez pedig megijesztett. Mert nagyon tetszett. És ez nem tetszett.
– Mi baj van? – kérdezte Méz.
– Semmi. Jó írás. A srác meg helyes – válaszoltam.
– És facér – mondta, és kacsintott.
Tovább vörösödött a fejem, már ha ez egyáltalán lehetséges.
– És te? – vizslatott tovább.

Még tovább vörösödött. Ennek ellenére válaszoltam. Hogyan is tehettem volna bármi mást? Hipnotizált a mézszínű szemével.
– Jó ideje már.
Az előadóból kiáramló tömeg mentett meg. A nagy és híres újságíró befejezte az órát. Méz olyan ütemben ugrott talpra, hogy a mozdulat legalább kétszáz kalóriát elégetett – nem mintha szüksége lett volna rá.
– Rohannom kell.”

Szólj hozzá

KOMMENTEK BEZÁRÁSA

Még több weekend